Meghitt hangulatban

Nem szorosan kapcsolódik ugyan Naplónk témájához, de újra lendületben a Magyar Képregényválogatott (a tavalyi remekmű megtekinthető emitt), és mivel a nyereményjátákhoz kapcsolódóan mind megígértük, hogy közzétesszük valahol saját szerzeményeinket, én itt ezt most további kommentár nélkül meg is teszem.


tovább...

És újra elölről

Nagyjából pont egy éve ejtettük el a fonalat, talán itt az ideje újra fölvenni. Közben - akármilyen döglusták voltunk is, főleg én - sok minden változott, és bár nem úgy haladtunk, ahogy terveztük, a Stroboscopa-val megkezdett, majd a Bábel vermével megalapozott sztorivonal mégis megindult valamiféle irányba, és úgy érezzük, itt az ideje lezárni a kezdetet. A továbbiakban rengeteg üres ígérgetés és pofátlan hazudozás következik, reméljük, az eddigi blöffök után ezek is tetszenek majd.

A flancos bevezető és a tény, hogy megint online vagyunk persze nem mást hivatott közölni, mint hogy nekiláttunk (a fenét láttunk, eddig csak a sztori van meg nagyjából, majd most fogunk, kvázi előre iszunk a képregény borítójára) a következő egészestésnek, ami egyelőre Szellemlepel munkacímen fut, és amennyiben lehet hinni Zsombor lelkesedésének, látszólag korlátlan anyagi forrásainak és a saját munkabírásunkról vallottaknak (utóbbinak egész biztosan nem lehet), akkor 2011 tavaszára, az aktuális Képregényfesztiválra kézbe is veheti a nagyérdemű. Eredetileg ugye most novemberre terveztük volna a folytatást, de ahogy az Építkezési napló utóbbi bejegyzéseiből az talán kitűnt, a Bábel a kelleténél jobban taccsra vágta az alkotógárda felét, amiből egy év leforgása alatt is csak nehezen sikerült magamhoz térnem. Sebaj, közben született két, egyenként öt oldalas szösszenet, amik a hátteret célozták elmélyíteni, plusz Petyával még arra is rájöttünk (konkrétan tegnap este), miről is szeretnénk mesélni.

Könnyen lehet, hogy blogunk következő érdemi bejegyzésére bő egy-két hónapot kell még várni, de annak reményében, hogy tényleg kész leszünk tavaszra, hangozzék el, ami már most nyilvánvaló és publikus:

- A soron következő történet sokkal kevésbé lesz ködös, mint teszem azt a Bábel. Időrendben szorosan a Stroboscopa után játszódik, és hangvételében is közelebb áll majd ahhoz (a közvetlen prológusnak tekinthető, Minden Egész című agymenés a Nero Blanco Comix 8-ik számában olvasható).

- Ami szálat az eddig megjelent történetekben felkaptunk, azzal kezdeni is fogunk valamit. Ha végleges válaszokat nem is adunk (sőt, szemét módon újabb kérdéseket vetünk fel), az eddigi történetfonálnak új, határozottabb irányt adunk. Az alapokat lefektettük, mostantól jön a kifejtés.

- Közben határozottan ciklusban gondolkodunk, és a Szellemlepel lesz egy (előreláthatólag) trilógia első részének befejező darabja.

- Ami a második rész első darabját illeti, nos, ha minden tervünk sikerül, akkor arra már nem kell annyit várni, mint a mostanira, sőt, 2011 telére, illetve 2012 tavaszára még terveznénk egy meglepetést, de mondjuk ne szaladjunk előre.

Ámbátor mint arra céloztam, a fentiek egyelőre csak üres ígérgetések (hazugságok), a lényeg: újra dolgozunk, újra él az Építkezési napló, reméljük, tudunk újat és érdekeset nyújtani a továbbiakban is. Maradunk tisztelettel. tovább...

első reakciók

mindig van miért izgulni, a készítés során azért, hogy elkészüljön időre a képregény, leadás után azért, hogy minden rendben legyen, ne derüljön fény észre nem vett hibára és a nyomda se baltázzon el semmit, HC előtt azért, hogy legyen elég érdeklődés a cucc iránt, azóta meg hát azért ülünk tűkön, mert kíváncsiak vagyunk a véleményekre, pláne mert ilyen bizonytalanok vagyunk a fogadtatást illetően.

Én egész odáig fajultam, hogy egy Google Alertet is ráállítottam a "bábel verme" kifejezésre, de ez amúgy mintha nem működne túl jól, mert suttyomban jelentek meg említések a Bábelről a neten, amiről nem szólt a Gúgöl, ezért mérges is vagyok rá.

Eddig két kritikát kaptunk, szerencsére mindkettő pozitív, egyik a Geekzen, a másik Tóni blogján, nekik ezúton is köszönjük, hogy enyhítették recenzió után epekedő kínjainkat.
Egyébként már-már szinte meglepően reakciómentes a net, de tán majd idővel eljutnak hozzánk egyéb vélemények is. A többi HC-s újdonságról sem esett még nagyon szó a vonatkozó fórumokon, kíváncsi vagyok, mennyi az átfutási idő, amíg olvasásból véleménynyilvánítás lesz, ha egyáltalán. Mindenesetre előre is nagyon köszönünk minden véleményt, észrevételt, kritikát stb!

Na de amiért elsősorban a bejegyzést írom, az az, hogy itt is megemlíteném, hogy csütörtök este össznépi Rohamos dedikálás lesz a Komikonban, be is idézem ide a hivatalos felhívást:

Roham Karácsony a Komikon képregényboltban

A Roham csapata karácsonyi dedikálást és „író-olvasó” találkozót tart a Komikon képregényboltban (1075 Budapest, Wesselényi u. 12.), 2009. december 10-én csütörtökön 17 és 19 óra között. A találkozó keretében találkozhatsz a Roham szerkesztőségével, elhozhatsz megjelenésre szánt anyagokat, beszélhetsz régi és új szerzőinkkel.

A találkozón dedikál:

Dorcsinez János – Mikó Csaba: Marketing Stratégia
Kemenes Iván – Varga Péter: Bábel verme
Stark Attila – Kulo City, Bélváros
Sirály Dóra – Kiberiáda
Brazil – Johnny Fellow

Gyertek el ti is! Utána meg még valami kocsmázás is lesz biztosan.
Nem tudom, mennyi van még a Stroboscopából a Komikonban, de elviszem magammal azt a 10et, ami még nálam maradt, sokkal több példány nem is igen kallódik már belőle, úgyhogy alighanem ez lehet az utolsó esély rá, hogy beszerezd magadnak, ha eddig nem tetted volna.
tovább...

folyamatábra

Hurrá, tegnap Zsombor a kezembe nyomta a kinyomtatott példányokat! Megittunk ennek örömére egy felest a Roham-kocsmában, de sajnos szegény Iván éppen kidőlt valami megfázás miatt, úgyhogy kénytelenek leszünk vasárnap este megismételni.
A kézzelfogható eredményen felbuzdulva gondoltam, írok még ide valamit még a HungaroComix előtt. Mondjuk arról, hogy hogyan zajlott a forgatókönyv megírása.
Minor spoiler alert!

Hogy volt-e olyan egyáltalán, hogy forgatókönyv, arra azt tudom mondani, hogy igen, volt. Elég részletes méghozzá, olyan mélységig, hogy melyik panelen mi legyen ábrázolva, ki mit mondjon rajta, minden. (Mint tegnap megtudtam, ez nem mindig szokott így menni, de nálunk ilyen volt.)
Amit ehhez hozzá kell tenni, az az a két dolog, hogy
- egyrészt végül a kész oldalak nem teljesen fedték azt, ami a forgatókönyvben írva volt (például mert Iván rajzolás közben máshogy érezte működni a dolgot, vagy mert last minute rájöttünk, hogy az mégis jobb lenne, ha amúgy lenne)
- másrészt a forgatókönyv folyamatosan íródott, legtöbbször csak 1-2 nappal azelőtt lett kész szinte a semmiből, hogy Iván nekiállt megrajzolni.
Szóval amikor Iván elkezdte a rajzolást (ami eltartott vagy 4 hónapig), na akkor még nem tudtunk ilyenről beszélni, hogy forgatókönyv, és bizony az utolsó oldalak ilyen részletes leszkriptelésére a leadás előtti héten került sor.

Az egész úgy kezdődött, hogy Iván szeretett volna földalattiépítős képregényt rajzolni, ami nagyjából ezekre és ezekre rímel szimbóleumok szintjén (ezeket majd elemezzék kritikusaink, nem akarnám én magyarázni, hogy mit akartunk mondani, ha nem sikerült). Futó kocsmálós ötletelést követően - ami valamikor tavaly nyáron történt - néhány hónapos szünet után bukkant fel ismét, hogy kéne ebből valamit realizálni. Ekkor álltam elő egy afféle sztorivázlattal, amin már el lehetett indulni.
Ennek az lett a vége, hogy egy dolgos este során nagyjából mindent megbeszéltünk, de csak nagyobb vonalakban, általánosságokban, hogy "itt ez történik, ott arról beszélgetnek, mire ő valami olyasmit mond majd hogy..." így lett egy kidolgozott vázlatunk, amelyben kvázi epizódok szintjén volt megfogalmazva, hogy mi történik, és az hány oldalt fog igénybe venni, valahogy így:

II) Otthon, vacsi, család (1 oldal)
III) Álom > börtönben ül, feleségével dumál, esetleg felébred, jelentőségteljes nézés (2 oldal)
IV) Építkezés, talajvíz, összehaverkodás kutyával (2 oldal)

...stb, I)-től XVI)-ig, 29 oldalban. (Ezeknél a címszavaknál persze már akkor is többet tudtunk, csak az nem volt sehova leírva ekkor még.)
ez aztán olyanokban finomult elsősorban, hogy melyik epizódra hány oldalt szánjunk, így pölö a II) 2 oldal lett végül, a III) meg egy.

Na ez még azért kevés lett volna ahhoz, hogy Iván elkezdje a konkrét rajzolást, úgyhogy neki kellett volna állni a scriptnek, főleg a dialógusoknak, mert leginkább azok hiányoztak ekkor. Ennek ő is rugaszkodott neki beszélgetéseink alapján.
Eljutott kb a képregény feléig, amikor kicsit belegabalyodott a dologba, és inkább átpasszolta nekem a dolgot. Itt kicsit visszafejtettük együtt a leírtakat, megállapodtunk abban, hogy az első 11 oldal nagyjából fasza, a többivel meg akkor majd még kezdek valamit. Iván elkezdte rajzolni ekkor ezeket a kész oldalakat, fenntartva, hogy még a párbeszédeket később pofozgathatjuk, ha amúgy a panelek rendben vannak. Mondván, hogy akkor mire eljut a kétséges részekig, addigra én azokkal elkészülök. No hát ez kissé neccesen sikerült alkalmanként, volt olyan körünk is hogy "figyi itt akkor legyen inkább emez" "óbazmeg én azt már megrajzoltam amúgy", és akkor az volt a feladat, hogy az amúgy megrajzoltakra hogy lehet úgy rátenni a buborékokat, hogy inkább az emez megoldás jöjjön ki belőle.

Valahogy eképpen ment ez, utolsó pillanatokban küldött scripteken vitázgattunk cseten néha kissé hajtépve, ezután rögtön állt is neki Iván a rajznak - szóval már csak ezért sem volt ez éppen feszültségmentes, ami nem kis részben az én saram is sajnos. Aztán meg hát volt, ahol Iván elképzelése végül teljesen más irányba vitte a dolgot, mint ahogy én képzeltem illetve leírtam, de egyébként is jellemző volt, hogy közös megbeszélés után született egy verzió, amit egyikőnk megírt, másikunk belejavított, amibe megint belekötött az egyik, stb - alkalmanként kemény creative difference-ek árán sikerült kicsiszolni olyan megoldást, ami mindkettőnknek megfelelt, még ha nem is úgy hogy mindketten azt vágtuk volna rá, hogy "na ez így jó!", hanem legfeljebb azt hogy "na jó ez így már nem olyan rossz", de csak sikerült megegyezni.
Ezt véletlenül sem panaszképpen mondom, hiszen utóbb végül mindkettőnk elképzelései és értelmezései utat találtak a képregénybe, csak abban nem vagyok biztos, hogy nem lett volna-e emészthetőbb a végeredmény, ha egy határozott elképzelés érvényesül, ahelyett hogy finomítjuk és átértelmezzük egymás megoldásait. De az is lehet, hogy előnyére vált a dolognak a sokrétűség. Ennek eldöntése az utókor feladata.
Mindenesetre tanulságként levontuk, hogy mindenképp használt volna a cuccnak, ha készen van az egészében átlátható forgatókönyv előre, amit körbe tudunk járni, mérlegelni a részletek működését a teljes egész ismeretében, satöbbi, meg ugye az is jó dolog, ha el tudja az ember küldeni a szkriptet tesztolvasóknak véleménykérésre, mielőtt elkezdődne a rajzolás - hát majd legközelebb így szeretnénk megvalósítani a dolgot.

Például, a fent vázolt IV)-es jelenet első oldalából az alábbi képen látható script lett forgatókönyvileg... ami további spoilergyanús meglepetésekkel is szolgál egyébként, ld utána.



Ami erről kiderül pölö, hogy
- Korschot és Gyulát eredetileg Agynak és Gyomornak neveztük (hogy miért, arról majd máskor, ha egyáltalán)
- Máténak se volt neve nagyon sokáig, addig "XXX"-ként hivatkoztunk rá
- volt olyan is, hogy Korsch és Gyula szövegeit menet közben kicseréltük, mert rájöttünk, hogy úgy illik jobban a koncepcióba (itt most lásd második-harmadik panel)
- a "hatodik oldal" végül a 8. lett, a belső borítók és effélék miatt.

A végleges oldal meg ugye, mint már az előzetesben is látható volt, ilyen:



Lehet bogarászni a különbségeket :)

Végül a leadás előtt három nappal összeültünk nálam azzal a céllal, hogy mindent kivesézzünk, átírjunk, kiigazítsunk, satöbbi. Ez egy elég kemény menet volt, mivel még mindig akadtak elvarratlan szálak és egyet nem értések, de csak kiizzadtuk a végeredményt.
Ezt az éjszakát néhány fotón is sikerült megörökíteni, hadd osszak meg azok közül is párat veletek, vállalva a magamutogatás vádjának kockázatát:







No, aztán ha a HungaroComixon jártok vasárnap, keressetek meg minket a Roham standjánál, elvileg 11 és 15 óra között még dedikálni is fogunk.
Ezúton is hadd köszönjem meg a blog olvasását mindenkinek, aki eljutott idáig :)
tovább...

alázatos előzetes

Lassan már minden releváns sitera felkerült a Bábel előzetese, úgyhogy ide is felteszem.



Ezt a szép borítót Csigás Gábor barátunk készítette nekünk. Nagyon megörültünk, amikor elvállalta a felkérést, mert régóta kedveljük a borító- és egyébtervezés terén elkövetett munkásságát, és bizony elképzeléseinket felülmúlóan profi címlaptervet kaptunk tőle. Néhány belső oldal kinézete is neki köszönhető, de azokat inkább itt most nem lőnénk le, legyen meglepetés.

Az előzetes oldalak:



Eredetileg ez a két oldal volt látható a hivatalos Roham oldalon, és még további három, melyek közül az utolsót azért már nagyon spoileresnek találtuk (éppen arról beszéltek rajta, hogy ki ölt meg kit), ezért azok lekerültek, de annyira, hogy csak egy maradt. Végül a kepregeny.net-re még eljutott ez a jobb oldali is.
A blog olvasóinak azonban egy grátisz példaoldalt is szeretnék mutogatni, már csak azért is, mert ez este játszódik, így tovább lehet demonstrálni vele Iván barátom jó érzékkel választott színeit, másrészt meg azért, mert ez beszélgetéseken kívül nyomokban némi "eksönre" való utalást is tartalmaz.



A beharangozó szöveg így sikerült:

Az ezeréves fennállását ünneplő ország fővárosában mindenkit magával ragad a mesés fejlődés ígérete. Világraszóló csoda lesz az új földalatti is, mely elsőként fog utasokat szállítani az öreg kontinensen. Budapest mélyén azonban sötét titkok lappanganak, melyek vérré változtatják az építők verejtékét.
Az Alfabéta-díjas szerzőpáros 2009 karácsonyára elkészítette második „egész estés” képregényét, mely a Navigátor és a Pestblog után a Roham kiadó harmadik, hagyományos amerikai comicbook formátumot követő kiadványa.

Ennek az a története, hogy éppen egy kocsmában pihentük ki Ivánnal a leadás okozta stresszt, amikor Zsombor felhívott minket, hogy ki kéne találni valami ajánló szöveget. Az adott helyzetben inkább rábíztuk a dolgot, pláne mivel magunk is kíváncsiak voltunk, ugyan hogy lehet ezt röviden összefoglalni. Hát, valahogy így sikerült, bár ez már az a verzió, amin Iván még utólag pofozgatott.

Szóval, ez lenne az előzetes.
Meglepetésünkre és örömünkre kapott is sok pozitív hype-ot mindenfelé, de ugyanakkor azért kissé meg is ijedtünk attól, hogy ajjaj, ilyen nagy elvárásoknak nem fogunk tudni megfelelni, meglesz ennek a böjtje, amikor a felspannolt olvasók a kezükbe veszik a képregényt és az az érzésük támad, hogy hát ez azért annyira mégsem jó.
Na mindegy, hát ezzel nem nagyon van mit tenni, csak egy figyelmeztetésre telik tőlem: vigyázat, annyira nagyon azért talán lehet hogy nem is jó ez a cucc!
Hogy miért vannak ilyen fenntartásaim, azt az előző pósztjaimban fejtegettem, amik a kísérletezésről és a lila ködről szóltak. Azért reméljük, végül inkább tetszeni fog majd nektek, mint nem.
tovább...

További közreműködők

Most, hogy jutott némi idő pihenésre és a legutóbbi pósztomban jól letudtam a kötelező kiborulást, megpróbálok a megjelenésig hátralévő nem egészen két hétben általánosságok helyett már magával a képregénnyel foglalkozni. A Továbbra kattintva a rajzolási fázis első lépései láthatóak, jelesen három karakterterv.

Éspedig azért csak három, mert bár még minimum négy-öt másik kiemelten fontos figura szerepel a Bábelben, összesen ennyi készült el. Az ok megint csak az időhiány volt, mert mire megvoltam ezzel a hárommal, rájöttem, hogy vagy komótosan tervezgetem a képregényt, vagy rajzolom azt. Így történhetett, hogy magát Sulyok Mátét, a főszereplőt, bár elég határozott előzetes elképzeléseim voltak a megjelenéséről, gyakorlatilag menet közben találtam ki - azt hiszem, ha ez így konkrétan nem is, de külsejének ebből fakadó, itt-ott következetlen változásai látszanak a végeredményen. De akadtak olyan szereplők, akikről még ennyit sem tudtam (ilyen volt Dániel, Máté kulcsszerepet betöltő legjobb barátja), gyakorlatilag az határozta meg a kinézetüket, hogy milyen volt a hangulatom vagy éppen leterheltségem abban a pillanatban, amikor az őket felvonultató első panelhez értem.
Ettől függetlenül már ez a három terv is hasznosnak bizonyult - Gyulát, Korschot és Klárát jóval egyszerűbb volt ezek alapján panelről panelre papírra vinnem, ami egyrészt némileg kevesebb agymunkát jelentett, másrészt meg a többi szereplőt, ha csak kis mértékben is, hozzájuk viszonyítva kezdhettem el kitalálni. És ami nagyon nem mellékes: gyakorlatilag ezen a három skiccen keresztül tanultam meg és kísérletezgettem ki azt a színezéstechnikát és színvilágot, amit végül az egész történetben használtam (merthogy a Bábel előtt jó ha nyolc-tíz képet színeztem életemben Photoshopban, és azok is nagyjából kimerültek a "belekattintok paintbuckettel, aztán ugyanazon a layeren belül kicsit megkenegetem burn tool-lal, hogy árnyékoltnak tűnjön" jellegű tízperces rohamkóklerkedésekben).

Ámde a bevezetőben általánosságok helyett tényeket ígértem, következzen tehát az első figura, aki nem más, mint (csak így, egyszerűen) Gyula.


Tudom, tudom, vóttmán, de ha egyszer nincs több, csak három, akkor miért ne lennének egy helyen, másrészt időrendileg ez volt az első. Továbbá szorosan kapcsolódik a másodikhoz, ami akkor különösebb további kertelés nélkül emitt következik:


Ő (csak így, egyszerűen) Korsch, nevét nagyjából az utolsó előtti pillanatban vettem kölcsön egy roppant megnyerő németországi munkatársamtól, ha már maga a szereplő (meglehet, nem deklaráltan) amúgy is osztrák, esetleg sváb származású.

Gyula és Korsch, akárcsank főszereplőnk, a Földalatti építkezésén dolgoznak, gyakorlatilag elválaszthatatlan haverok. Nem megyek ebbe most bele, beszéljen magáért a történet, de talán az nem számít spoilernek, ha elmondom, hogy megalkotásukkor amolyan archetipikus páros ellentétes, illetve egymást kiegészítő tagjaiként képzeltük el őket (lásd még: Stan és Pan, Spencer és Hill, R2 és 3CPO, Kapa és Pepe, stb), történetbéli szerepük is ezt tükrözi majd. (Ennek kapcsán viszont pont most, ahogy írom ezt, feltűnt egy apró érdekesség: Scorbával gyakran kaptunk magunkat azon, hogy noha nagyon sok mozzanatot átgondolatlannak éreztünk és érzünk egészen mostanáig is, a mérleg másik felén akadnak olyan elemek, amik mintha önjáróvá váltak volna, és itt most nem arra a ponyvaírói fordulatra kell gondolni, mely szerint "a szereplőink mintha önálló életre keltek volna". Jelen esetben szimplán csak az szúrt szemet, hogy fenti két karakter egyikének kizárólag kereszt-, míg a másiknak csak vezetékneve van, ezzel is mintegy kiegészítve egymást, és ez tök véletlenül, a leadás előtti utolsó hajrában alakult így. Nem nagy kunszt, de én szeretek ilyesmikre rábukkanni, akár mások műveiben is.)

Bár a végeredményen talán nem látszik, Gyula és Korsch figurájának az említetteken kívül volt egy konkrét képi ihletője is, jelesen Bruno Paul egy karikatúrája, ami 1901-ben a Simplicissimusban jelent meg, íme:


A pontos tervezés hiánya amúgy még ezeknél a figuráknál is megmutatkozott, olykor a legostobább módon. Korsch ugye jól láthatóan egy vörös kendőt hord a nyakában - nagyjából az első oldal rajzolása közben találtam ki, hogy oké, akkor hordjon a csuklóján is egy hasonlót. Erre leginkább azért volt szükség akkor és ott, mert (!!!!SPOILER!!!!SPOILER!!!!!) a legelső paneleken az ő kezét látjuk, ahogy felvesz egy csákányt, és hát valahonnan tudnunk kell, hogy az bizony az ő keze. A gond csak az, hogy amint a csuklókendő betöltötte ezt a funkcióját, én hol emlékeztem rá később, hol nem. Ahol nem, ott helyenként utólag Pshoppal belemanipulálgattam valamit (nagyon, nagyon hányavetien), de legtöbbször inkább nagyvonalúan megfeledkeztem azon premisszámról, miszerint "az olvasó nem hülye" és eldöntöttem, hogy ezt majd úgyse veszi észre senki (A Bábelben amúgy is kicsi a rakást játszanak a continuity errorok, mint utólag rájöttem).

Ámde lássuk harmadik versenyzőnket, főhősünk hites nejét, Klárát! Aki ilyesféleképpen néz ki:


Na ja, legalábbis nagyjából, valójában nem ennyire csókos szájú, meg a szemei sem ülnek ennyire ijesztően távol egymástól, de az összbenyomás talán stimmel. Azt hiszem, Klára egy olyan karakter volt, akinek a történeten belüli szerepét egy kicsit jobban befolyásolta az, ahogy én elképzeltem, mint ahogy szó szerint megírtuk eredetileg a scriptben. Scorba talán majd kijavít, de az volt a benyomásom, hogy ő egy úgymond ideálisabb nőalakot képzelt el, aki a meggyötört főhős számára menedéket és szépséget jelent, míg nekem (az utóbbiakkal tulajdonképpen egyáltalán nem vitatkozva) egy sokkal hétköznapibb, a korba és miliőbe (kétkezi munkáscsalád a századfordulón) jobban illeszkedő figura lebegett a szemem előtt. Klára alapvetően jámbor, be- és elfogadó asszony, tele melegséggel és szeretettel, de a hétköznapi gondok, a szegénység egyszerűen lehúzzák arra a szintre, ahol a féltése és gondoskodása átfordul házsártosságba, és helyenként egyenesen hárpiaként viselkedik. A rajzzal is ezt a benyomást szerettem volna erősíteni: nem tudom, mennyire sikerült megvalósítani, de a terv az volt, hogy Klára egy középkorú, kissé megtört, de szívós nő, akin azért látni, hogy fiatalabb korában a maga módján nagyon is csinos és tűzről pattant volt, csak hát a megélhetés, a család, meg még az a folyton hülyéket kérdező kölyök is ...

Lezárásképpen még egy gondolat magukról a rajzokról: nem kezdem el megint a rinyát arról, hogy mennyire nem vagyok jó rajzoló, aki eredetileg ezt felrótta volna, de idáig olvasott, mostanra szerintem érti, hogy tisztában vagyok a hiányosságaimmal, és hogy nem is a profik ligájában kívánok ringbe szállni. Viszont számomra nagyon érdekes az, hogy mikor nem egészen fél éve ezeket a terveket készítettem, odáig voltam a felfedezéstől, hogy assszttakurva, én ilyet is tudok, most feltöltögetés közben meg fogom a fejem, amiért az itt látható igénytelenségekhez hasonlóakat bírtam megengedni magamnak. Ezt nagyon is pozitívan értékelem. Nem fűtenek hiú remények, de annak eléggé tudok örülni, ha ráébredek, hogy minden behatároltságom mellett képes megújulni a fejlődési igényem és az alkotói kedvem, és azt hiszem, leginkább ennek köszönhetően fogok addig molyolni ezzel az egésszel, amíg csak a kisbetűs, bugyuta életem engedi.
tovább...

kísérletezés

Alighanem már korábban is egyértelművé vált, hogy eléggé kísérletezős lett ez a Bábeles képregény, amivel önmagában ugye nem is lenne baj, sőt. A probléma ott kezdődik, ha az ember aránytalanul sok időt öl bele a dologba, és már nem tudja egy vállrándítással elintézni, ha a kísérlet nem sikerül jól, mint mondjuk tenné egy max egy hét alatt megírt novella esetében, mondván, hogy na majd akkor legközelebb máshogy kísérletezek aztán majd meglátjuk.
Részemről természetesen sokkal kevesebb időt öltem a Bábelbe, mint Iván barátom - nyilván a rajzolás, színezés nagyságrendekkel több munkaórába kerül, mint a sztori kitalálása - ezért lehet az, hogy nekem speciel sikerül is lazábban kezelnem, és ugyanakkor pozitívabban látnom a végeredményt.

Szerintem ugyanis egyáltalán nem lett rossz. Lehet, hogy túl sokat markoltunk, lehet, hogy túlságosan el akartunk rugaszkodni bizonyos bevett szabályoktól, de így elnézve a dolgot, simán tudom rá azt mondani, hogy egynek jó. Aztán ha rajtunk kívül senki másnak nem is tetszik (ami egyébként szerencsére már most nem igaz az eddigi visszajelzések alapján), hát akkor levonjuk a tanulságot, legközelebb több nátrium-hexametafoszfátot teszünk bele, magunkban meg csendesen azzal vigasztalódunk, hogy "megelőzte a korát" és hasonlók, mint általában a meg nem értett művészlelkek.

Egyébként Iván barátom kitartása és csökönyössége előtt tényleg le a kalappal, a világ meg kapja be, hogy csak így lehet véghezvinni ilyen álmokat. Én a magam részéről kevésbé vettem véresen a dolgot, már az elején mondtam neki, hogy ha ez csak így megy, akkor inkább halasszuk jövőre a megjelenést és csinálja kényelmes tempóban, mert hát az senkinek nem jó, ha tönkreteszi bele magát és a kapcsolatait, és még meg is utálja a dolgot menet közben. Persze nem hallgatott rám, ami miatt én folyamatosan csóváltam a fejem, és hát mivel deklaráltan nem akartam követni a példáját, gyakran össze is zörrentünk azon, ha én egy-egy sürgős szkriptelős feladatot kisebb prioritással helyeztem egyéb teendőim mögé. Az én tempómban aztán persze jövő év végére lett volna meg a képregény, és én sem tagadom, hogy örülök neki, hogy még idén megjelenhet, Iván önfeláldozásának hála, úgyhogy elismerem, hogy az ő hozzáállása áldásos volt ennek érdekében.
Sajnos a folyamatos feszültség miatt néha előfordultak köztünk sokkal meredekebb "kreatív differenciák", mint a Strobi esetében, és mindketten kicsit túlreagáltunk dolgokat, de asszem így a végére mondhatom, hogy sikerült ezeket elsimítani. A képregénynek ezek a nézeteltérések alighanem csak a hasznára váltak, bármelyikünk privát verziójánál jobban átgondolt, sokrétűbb lett így az anyag, legfeljebb több odafigyelést igényel, ha itt-ott az eredetileg egyértelműbben kihangsúlyozott részletek visszafogottabban, az összetettebb megvilágítás miatt kevésbé markánsan kerültek a végső verzióba.

Szóval nem osztom Iván borúlátását, szerintem van okunk örülni ennek a megjelenésnek, persze félve várjuk a közönség reakcióit, dehát ez mindig így szokott lenni. Remélem, legközelebb ő is relaxáltabban tud dolgozni, és így a sok munkát sikerül majd úgy hasznosítania, hogy - a szerénykedés kötelező köreit félretéve - ő is elégedett legyen a végeredménnyel.
tovább...

Fuss el véle ... bárcsak

Nem sokkal a rajzolás megkezdése után indítottuk el ezt a blogot, eredeti célja ugye az alkotói munka lépésről lépésre történő dokumentálása lett volna, csak azzal nem számoltunk, hogy az egyszeri ember vagy dumál, vagy serénykedik, a kettő között pedig csak szűk mezsgye marad bármilyen kompromisszumnak. Utolsó bejelentkezésünkkor a hetedik oldal környékén jártunk, megfogyva bár, de törve de, és mit tudtuk mi még akkor, mi lesz ennek a vége. Hát, vége az éppenséggel lett - hogy milyen, annak eldöntését a rokonokra, üzletfelekre és a (feltehetőleg tökéletesen közömbös) utókorra bíznánk. Ami hattyúdalra még futja, az alább olvasható.

Ugyan mostanra már nyilvánvaló, hogy az Építkezési Naplót a kutya (ha-ha) sem olvassa, azért, hogy valahol elhangozzon, így, kereken, kijelentem: elkészültünk. A szöveg, az oldalak egytől egyig készek, borítónk van, méghozzá csudiszép by whoisnot, a nyomdai előkészítésen túlvagyunk, innentől már csak viszonylag kevés sikerülhet félre, már ami a megjelenés tényét illeti.
Attól tartok, ezzel akarva-akaratlanul egyszersmind rávilágítok az egész helyzet tragikomikumára, hiszen milyen dolog már egy 32, sőt, ha csak a sztorit vesszük, 29 oldalas, többnyire inkább rosszul, mint jól megrajzolt képregényfüzet elkészülésének ekkora jelentőséget tuajdonítani. És az milyen, hogy ehhez az elkészüléshez közel félévnyi, lemondásokkal és - mondjuk ki - szenvedéssel teli, sőt, végső soron veszteséggel járó kőkemény munka volt szükséges.

Félreértés ne essék, én itt ténylegesen rinyálok. Örülök, hogy elkészült a Bábel, örülök, hogy ki tudtam tartani mellette, de azt a kálváriát, amivel ez járt, senkinek nem kívánom. Szemfüles olvasók ezen a ponton nyilván megjegyezhetnék, hogy ha képzettebb, rutinosabb rajzoló (vagy író) lennék, akkor egy ilyen léptékű történetet kihúzással-színezéssel együtt két hónap alatt be tudtam volna fejezni, akár polgári meló mellett is, és ha már mégsem sikerült, akkor minek vágtam bele, illetve (ha már belevágtam), akkor minek siránkozom.

Kérem alássan, különösebben tehetségesnek nem, de (mint ahogy az talán némely korábbi bejegyzésből is sejthető) elhivatottnak azért tartom magamat. Adta magát egy lehetőség, élethelyzet, vagy nem is tudom, minek nevezzem, aminek következtében lehetőségem nyílt egy saját történetet, saját rajzokkal elmesélni, és - mégiscsak a 21. században tengődünk, tetejébe Magyarföldön - decensen tudatos karrierépítgetés ide vagy oda, hülye lettem volna nem élni vele, hiszen ki tudja, nem az utolsó-e, és akkor legalább ennyi lenyomata legyen már a zsebnovelláknak és fiókfirkáknak, amik az évek során felhalmozódtak.

Tehát tisztelettel kéretik a következőket figyelembe venni:

- Bármi, ami a kezeim közül a nyilvánosság elé kikerül, legyen az rajz, vagy szöveg, távolról sem a profizmus igényével (és pláne nem annak szándékolt illúziójával) készül. Minden szempontból hobbialkotó vagyok, akinek tök véletlenül megadatott, hogy a négy-öt haverján kívül még néhány ismeretlenhez is eljuttassa zsebhokizásának eredményeit.

- Említett hobbialkotást beszúrni a hétköznapi életben támadó apró résekbe nemhogy lehetetlen, hanem egyenesen egzisztenciát veszélyeztető. 28 évesen ledolgozni nyolc órát, majd úgy hazaiszkolni, hogy se egy rutinbevásárlásra, se egy villámvacsorára, se a minimálison túlmutató kommunikációra a környezeteddel (szerelmeddel/barátaiddal/családoddal) nincs időd, sőt, előreláthatólag hajnalig rajzolsz, és kurva szerencsés vagy, ha másnapra sikerült 3-4 órát aludnod, nos, az nem annyira klassz. Persze, senki nem kényszerít, akkor meg minek csinálom? (A válasz valahol a fenti néhány sorban van, én sem tudom, pontosan hol. De ott van.)

- Ez itten nem valamiféle hivatalos honlap, hanem blog. Reklámoztuk itt-ott, de soha nem az volt a cél, hogy jófejeskedjünk (illetve jófejeskedjek, Scorba a beindítás óta nem túl sok figyelmet szentelt a dolognak, de ezt nem igazán tudom rossz néven venni), ellenben úgy gondolom, hogy ha már az alkotói folyamatról akarunk írni, és ez történetesen némi megzuhanással járt, akkor a naturalizmus jegyében márpedig szó lesz némi megzuhanásról is. Ahogy alkotó embernek a kritikákra reagálva mondania szokás: Ha nem tetszik, csinálj jobbat, vázz.

Most, hogy jól megindokoltam (azt hiszem, leginkább magamnak), hogy miért is szabad itt nekem hisztiznem, egyben kiontva belsőségeimet, idehányom minden kedves érdeklődőnek, hogy nagyon-nagyon szar volt a Bábelt megcsinálni, az első pillanattól az utolsóig. Akadtak ugyan pillanatok, amik ha örömmel nem is, de visszaigazolással jártak, de ezek közelről sem tudták azt a többmázsányi lemondást és ön (és más-)megerőszakolást kompenzálni, ami ahhoz kellett, hogy végül elkészüljön az a vékonyka füzet, amit majd november végén a kezébe vehet a nagyérdemű.

És hát itt rejlik a tragikomikum, a pont, amiről nem tudom eldönteni, hogy megsirassam, vagy kiröhögjem-e: még ha fel is tesszük, hogy bárki (mondjuk Scorba és én, miért is ne) önként és dalolva, örömtől és tettvágytól duzzadó kebellel fél évet szentel egy képregény elkészítésének, akkor is abszurd, hogy a végeredmény egy fél óra alatt végigpörgethető, 32 oldalas füzetecske legyen. Ami jobb helyeken kéthavonta-havonta jelenik meg, ugye.

Az meg más tészta, hogy ennyi idő alatt egy ilyen nyúlfarknyi anyagtól az ember igencsak eltávolodik. Egyszerűen túl sok elemző gondolkodás jut egy túl behatárolt témára, és a vége úgyis az lesz, hogy minden fogcsikorgató távolságtartás mellett újabb és újabb hibákat találsz vagy vélsz felfedezni, míg végül trágyának tartod az egészet, úgy, ahogy van.

A végeredmény tehát - jelen szemszögből, bár őszintén remélem, hogy némi idő elteltével és ezzel párhuzamosan távolságnyeréssel ez változni fog - az, hogy volt egy roppant szar fél évem, aminek az eredménye egyelőre egy megbicsaklott kapcsolat és egy funny book, amivel én személy szerint (a szubjektíve érzékelt erényeit azért nem elvitatva) nem igazán tudok mit kezdeni. Fogalmam nincs, hogy megérte-e, valami csak volt benne, ha már végigcsináltam, ha más nem, talán kicsit kevésbé fogok morcosan nézni a halálos ágyamon. Esetleg akkor is azt fogom mondani, mint most:

"Hát ez nagyon szar volt, de folyt. köv."









tovább...

Jelek a napban

Legkésőbb Alan Moore óta tudjuk, hogy a képregény formai adottságainál fogva legalább annyira alkalmas a szövevényes utalásokra - és ezáltal az önmagán való túlmutatásra - mint bármelyik más művészeti ág, sőt, szöveg és (álló)kép gondosan megkomponált elegye a közlés és befogadás máshol ha nem is ismeretlen, de jóval nehezebben megvalósítható formáit teszi lehetővé. Magunk nyilván kispályások vagyunk, de azért próbálkozunk.

A Stroboscopát boncolgatva néhányan - és ennek nagyon örült a gonosz, fekete szívünk - kiemelték, hogy mennyire tetszett nekik a történetben elejtett néhány utalás, melyek - a knet-es czben szavait fejből és tuti nem szó szerint idézve - "térben és időben ügyesen helyezik el a sztorit". Örült a gonosz, fekete szívünk, mert egyrészt ezek szerint valaki észrevette ezeket, másrészt mert nem csak, hogy észrevehetőek voltak, de még nekik szánt funkciójukat is betöltötték. Mindebben ugyanis korántsem voltunk biztosak, inkább csak magunk örömére, idolunknak (ige, igen, Moore, ígérem, nem fogom a kelleténél gyakrabban leírni a nevét) szánt, erősen burkolt hommage-ként szőttük bele Bajkó Zsiga kálváriájába őket, a sztorit pedig igyekeztünk úgy megírni, hogy egyetlen célzás figyelmen kívül hagyása se roncsolja azt, ami, az utólagos tapasztalatokból kiindulva, merem kijelenteni, sikerült. Aki észrevette őket, annak talán adtak némi pluszt, viszont nem vettek el semmit attól, aki nem.
(Igaz, egy poén, talán a legnagyobb, legalábbis a legközpontibb, tudtommal senkinek nem esett le, meglehet, ennek oka abban keresendő, hogy ezen az egy ponton elvetettük a sulykot, és kevésbé közérthető dolog kapcsán köszörültük a torkunkat markánsan. Ha valakit még érdekelne: Szabó Dezső novellái között érdemes keresgélni - a bénázásunkon kívül ez az oka amúgy annak is, hogy az Édes Anna utalás nem rímel a sztori évszámára. De már így is túl sokat mondtam, most meg kell, hogy öljünk.).

Az imént említetteken túl igazából még egy oka volt és van az utalgatásra való hajlamunknak (azt most nem venném be a felsorolásba, hogy félművelt, ellenben végletesen elsznobult, arrogáns senkik vagyunk, akik mások tollaival ékeskedve remélnek némi elismerést bezsebelni), és részben ezt világítja meg a czbentől (félre)idézett (fél)mondat: nemtom, Scorba ezt pontosan miként fogalmazná meg, de gyakran volt szó közöttünk erről, és az én olvasatomban ez az ok, vagyis cél nem más, mint a sztori integritása és belső koherenciája.

A Strobit, és most a Bábel vermét is kiterjedt utánajárás előzte meg. Tudatosan nem a "komoly" és a "kutatómunka" kifejezéseket használom, mert ezekre se időnk, se energiánk nem volt, épp elég egy huszon- harmiciksz oldalas funnybook kitalálása, megírása, megrajzolása. Egy átlagos történelem-, irodalom-, vagy mittomén, művészettöris egyetemi hallgató feltehetőleg körberöhögné az ordító tárgyi tévedéseinket, de a cél igazából az volt, hogy a hozzánk hasonló tájékozottságú olvasóknak egy - első blikkre legalábbis - hitelesnek és atmoszférikusnak tetsző benyomást közvetítsünk választott díszletünkről. Ugyanakkor egy történetnek vannak olyan súlypontjai, melyeknél a hitelesség megkerülhetetlen, és éppen ezeket igyekeztünk lefedni azzal a bizonyos "kiterjedt utánajárással".

Hogy miként nézett ki valójában a Strobiban egy panel erejéig felbukkanó Pesti Hírlap szerkesztősége, és hogy létezett-e benne kis üvegkalicka, mely mögött kifutófiúsapkás öregember pötyögte le írógépen az apróhírdetéseket, nem tudom, de őszintén szólva nem tartom valószínűnek. Viszont nem is az volt a cél, hogy Régimagyarújságokbóldiplomázó Béla elégedetett sikkantásokkal nyugtázza a rekonstrukció helytállóságát, hanem hogy a többi olvasó elhiggye, szigorúan a helyszín sztorin belüli szerepét tekintve, hogy ez akár így is kinézhetett. Mint ahogy én is elhinném.

Ugyanakkor egy elbeszélésnek akadnak olyan elemei, ahol nem illik kamuzni, ezek pedig meghökkentő módon valahol az alapoknál és a fordulópontoknál helyezkednek el. Sorozatgyilkosról meséltünk, tehát a Cinkotai Rém nem kerülhette el, hogy legalább egy mellesleg elejtett mondat erejéig ne rángassuk bele az ügybe. Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet már akkor is létezett. A stroboszkópot feltalálták. Budapesten (bár napjainkhoz hasonlóan már akkor is némi késéssel) javában tombolt a spiritiszta divat (Karinthy nem sokkal később szokásosan gyilkos krokit írt a teozófusokról), vagyis Bajkó nem a város egyetlen szellemidézőjéhez tévedt be kíváncsiságból, hanem egyhez a számtalan közül. Az már az ő baja, hogy Küryné, ellenben legtöbb, történelmileg hitelesebb kollégájával ellentétben nem vattával pótolta az ektoplazmát. Mindezek - és némely más apróság - olyan részletek, melyek nélkül a történet nemhogy nem működne rendesen, de ki sem alakult volna. Talán később majd írok a Strobi megírásának folyamatáról, de régi jegyzeteket visszaolvasva helyenként döbbenetes látni, hogy hol kezdtük, majd fontos részleteknek utánajárva hová jutottunk el (csak egy apró adalék: ha nincs Rippl-Rónai Fekete fátyolos hölgy festménye, akkor talán Strobi sincs, pedig hát pont ez még utalás szintjén se bukkan fel sehol).

Ezt értem a sztori integritása alatt. Az utalás nagyon erős eszköz tud lenni, és ha kellő tudatossággal és eleganciával (a mértékletességről azonban nem megfeledkezve) használják, olyan értelmezési ösvényekre terelheti az olvasót, melyekre egy puszta kijelentés ("Bajkó hirdetések alapján szedte áldozatait") sosem lenne képes. Szerintem azonban ennél is fontosabb az a hatása, miszerint alattomban, csöndben, a háttérben összefogja, és a megfelelő koordinátarendszerbe repíti a sztorit - miként Dávid parittyagolyója böki ki Góliát szemét. Nem feltétlenül fontos, hogy észrevegye bárki azt a háttérben serényen jelentkező kis strébert - viszont ha nem lenne ott, az osztály dinamikája teljesen máshogy festene, és akkor már nem is ugyanaz az osztály lenne.

Persze semmi rossz nincs egy jó kis posztmodernbe hajló nyomvadászatban. A könyv, ami véglegesen a képregényrajongás felé billentette nálam a mérleget, Moore (tessék, megint leírtam) League of Extraordinary Gentlemen-je volt, melynek sokan hibájaként rótták fel a folyamatos kikacsintgatásokat és konkáv-sokszögű referenciáit (ők a Black Dossier-t nyilván maximum ólomszkafanderben hajlandóak megközelíteni, bár szerintem az általánosan mesterműnek tartott From Hell élvezeti értéke is jelentősen csorbul, ha az ember legalább a mellékelt jegyzeteket nem böngészi hozzá, szóval nem értem, mi bajuk). Nem gondolom magam különösebben művelt embernek, plusz az volt az első ismerkedésem a képregénnyel, mint "komoly" műfajjal, de emlékszem, már elsőre is lenyűgözött a rengeteg apró kapu, amin keresztül nem csak magát az LXG-t, de a 19. századi kalandirodalmat magába sűrítő holdudvarát is be lehetett járni. Pedig az egyértelmű utalásoktól eltekintve töredékét sem értettem (megfelelő olvasottság híján nem is érthettem) a felbukkanó apró gegeknek, de már akkor, elsőre éreztem, hogy hoppá, ebben sokkal több van, mint ami elsőre, másodszorra, sokadszorra látszik. Láttam a jeleket, csak éppen azt nem tudtam mindig, hogy mit jelentenek. Egyvalamit azonban csalhatatlanul közölt velem ez a fajta elbeszélésmód: hogy az író partnernek tekint, nem néz hülyének, hanem odakacsint: "Tetszik a jó kis kalandtörténet? Akkor gyerünk, van emögött még jóval több is."

És hát az olvasó nem hülye. Ne szépítsük, szép számmal létezik hülye olvasó. De maga az Olvasó nem hülye. Az az író, aki ezt nem veszi figyelembe, csak saját magát minősíti. Az olvasónak nem hogy egyszerűsítés kell, hogy egy művet élvezzen, hanem épp ellenkezőleg: kihívás. Nem legyőzhetetlen, nem az író aknamunkáját vagy fellebbezhetetlen intellektualitását harsogó, hanem játékos, összekacsintó kihívás, melyre válaszolva a befogadó ugyanúgy aktív részese lehet a műnek, mit a közlő.

A Bábel vermében ismét elszórtunk ezt-azt. Kevésbé geg-jellegű, mint a Strobiban: ott kikacsintások voltak, itt inkább szimbólumok lesznek. Előfordulnak majd külön nem hangsúlyozott utalások létező, vagy legalábbis akkor létezett helyszínekre, személyekre, valóban megtörtént eseményekre. Egyiket sem fogjuk túl - vagy egyáltalán magyarázni, már csak azért sem, mert narrációnk belső szemszöge nem engedi meg, hogy egy 1896ban élő átlagember számára hétköznapinak tűnő mozzanatokat kiemelten láttasson. Lesz egy szereplőnk, aki mondatai közé rendszerint német sorokat fűz majd, és ezeket nem fordítjuk le majd becsillagozva, lábjegyzetként. Azért beszél így, mert akkoriban a német még általánosan elterjedt nyelv volt Budapesten? Vagy mert sznob? Esetleg valami egészen más okból kifolyólag? És mit jelent az, amit mond?

Azt hiszem, napjainkban, ahol lassan majd mindenkinek Google a barátja, végképp nem lenne szabad riasztónak lennie egy ilyesfajta megközelítésnek. Lehet, hogy tévedek ebben, de azért inkább megelőlegezném azt a bizalmat minden egyes potenciális vagy jövőbeli olvasónknak, hogy az olcsó szórakozás és az igényes (brrr) szórakozás között csöndben és derűsen elhelyezkedő szimpla szórakozást választja. Ha nem tennék így, fölöslegesnek érezném, hogy írjak.




tovább...

Bábel neve, avagy Zűrzavar, első felvonás

Mikor nevén kell nevezni a gyereket, többnyire nagy dilemmában vagyok, és nem nyugszom addig, amíg az a név önmagán kívül nem jelent valami mást is: imádom a rejtvényeket és a látszólag ad hoc jellegű kifejezésekbe elrejtett utalásokat. Ez persze akár az eredetiség hiányának is betudható lehet, hiszen kölcsönvenni, idézgetni nem agysebészet, néha viszont jól tud elsülni. Most azoban lehet, hogy belegabalyodtam.

Már nem tudom pontosan, miért pont Bábel verme lett a cím, csak azt tudom, honnan loptam. Ez már csak azért is érdekes, mert jelen esetben a "van egy jó címem, kéne hozzá egy sztorit írni" minősített esetével állunk szemben. Egy rekonstrukcióra talán még futja.

Egy időben (konkrétan a 2008-as tavaszi koncertet követő néhány hónapban) oda-vissza futott a lejátszómban az Einstürzende Neubauten Ende neu lemeze, melynek utolsó tétele a Schacht von Babel (ezt most nem fordítanám le). Maga a dal még csak különösebben fel sem tűnt, voltak más kedvenceim. A címen viszont fennakadhatott a szemem, fülem, agyam vagy egyebem, hiszen a blog szempontjából következő releváns mozzanat, amire emlékszem, hogy ebből kapcsoltam a földalatti vasút témájára (ha már századfordulós Budapest a játék neve). És ezen a ponton indulhatott be az a kirakós, amire így utólag tényleg már csak következtetni tudok.

Adott volt tehát két pont - jelesen a cím és a központi történelmi esemény - amiből valami tartalmat szerettem volna kihozni. A valószínű asszociációkat itt kissé nehézkes lenne részletezni, egyrészt mert óhatatlanul némi spoilerezést eredményezne, másrészt mert ugye magam sem tudom már, mi vezetett mihez, lényeg, hogy végül ebből a csírából kezdett el kinőni az, amin jelenleg dolgozunk (hozzátéve persze, hogy a konkrét történet azon elemei, melyeket Scorba ehhez a gondolati-hangulati háttérhez szállított később, nyilván teljesen más forrásokból származtak).

Később esett csak le, hogy a Neubauten is csak kölcsönvette a kifejezést, mégpedig nem mástól, mint mindannyiunk kedvenc elidegenedés-krónikásától, Franz Kafkától. Namármost, a kisérleti ipari zene pionírjaitól lenyúlni egy dalcímet menő popkulturális utalás, ellenben úgy idézni egy világirodalmi óriást, hogy nem tudsz róla, szimplán tahóság.

Szerencsére némi kutatómunkával sikerült kideríteni, hogy Kafkánál a "Schacht von Babel" nem címe semmilyen írásnak, sőt, tulajdonképpen csak egy alig pár sornyi töredék, ami életében meg sem jelent. Cserébe hosszas tanulmányok foglalkoznak e töredék kivesézésével, melyek első blikkre sem egyeztethetőek össze semmilyen szinten választott témánkkal, de sebaj.

Ilyen helyzetekben többnyire igyekszem önmérsékletet tanúsítani, de ezúttal alantas leszek: egyszerűen túlzottan tetszik a cím ahhoz, hogy lemondjak róla. Ha nagyon megerőltetnénk magunkat, talán még a Kafka-hátteret is beleerőltethetnénk a történetbe, csak hogy hitelesebbnek tűnjön, de hát minek. Inkább büszkén kihúzom magam, kijelentem, hogy loptam, és akkor most jöhet a Per (Ha. Ha. Ha.)




tovább...