Jelek a napban

Legkésőbb Alan Moore óta tudjuk, hogy a képregény formai adottságainál fogva legalább annyira alkalmas a szövevényes utalásokra - és ezáltal az önmagán való túlmutatásra - mint bármelyik más művészeti ág, sőt, szöveg és (álló)kép gondosan megkomponált elegye a közlés és befogadás máshol ha nem is ismeretlen, de jóval nehezebben megvalósítható formáit teszi lehetővé. Magunk nyilván kispályások vagyunk, de azért próbálkozunk.

A Stroboscopát boncolgatva néhányan - és ennek nagyon örült a gonosz, fekete szívünk - kiemelték, hogy mennyire tetszett nekik a történetben elejtett néhány utalás, melyek - a knet-es czben szavait fejből és tuti nem szó szerint idézve - "térben és időben ügyesen helyezik el a sztorit". Örült a gonosz, fekete szívünk, mert egyrészt ezek szerint valaki észrevette ezeket, másrészt mert nem csak, hogy észrevehetőek voltak, de még nekik szánt funkciójukat is betöltötték. Mindebben ugyanis korántsem voltunk biztosak, inkább csak magunk örömére, idolunknak (ige, igen, Moore, ígérem, nem fogom a kelleténél gyakrabban leírni a nevét) szánt, erősen burkolt hommage-ként szőttük bele Bajkó Zsiga kálváriájába őket, a sztorit pedig igyekeztünk úgy megírni, hogy egyetlen célzás figyelmen kívül hagyása se roncsolja azt, ami, az utólagos tapasztalatokból kiindulva, merem kijelenteni, sikerült. Aki észrevette őket, annak talán adtak némi pluszt, viszont nem vettek el semmit attól, aki nem.
(Igaz, egy poén, talán a legnagyobb, legalábbis a legközpontibb, tudtommal senkinek nem esett le, meglehet, ennek oka abban keresendő, hogy ezen az egy ponton elvetettük a sulykot, és kevésbé közérthető dolog kapcsán köszörültük a torkunkat markánsan. Ha valakit még érdekelne: Szabó Dezső novellái között érdemes keresgélni - a bénázásunkon kívül ez az oka amúgy annak is, hogy az Édes Anna utalás nem rímel a sztori évszámára. De már így is túl sokat mondtam, most meg kell, hogy öljünk.).

Az imént említetteken túl igazából még egy oka volt és van az utalgatásra való hajlamunknak (azt most nem venném be a felsorolásba, hogy félművelt, ellenben végletesen elsznobult, arrogáns senkik vagyunk, akik mások tollaival ékeskedve remélnek némi elismerést bezsebelni), és részben ezt világítja meg a czbentől (félre)idézett (fél)mondat: nemtom, Scorba ezt pontosan miként fogalmazná meg, de gyakran volt szó közöttünk erről, és az én olvasatomban ez az ok, vagyis cél nem más, mint a sztori integritása és belső koherenciája.

A Strobit, és most a Bábel vermét is kiterjedt utánajárás előzte meg. Tudatosan nem a "komoly" és a "kutatómunka" kifejezéseket használom, mert ezekre se időnk, se energiánk nem volt, épp elég egy huszon- harmiciksz oldalas funnybook kitalálása, megírása, megrajzolása. Egy átlagos történelem-, irodalom-, vagy mittomén, művészettöris egyetemi hallgató feltehetőleg körberöhögné az ordító tárgyi tévedéseinket, de a cél igazából az volt, hogy a hozzánk hasonló tájékozottságú olvasóknak egy - első blikkre legalábbis - hitelesnek és atmoszférikusnak tetsző benyomást közvetítsünk választott díszletünkről. Ugyanakkor egy történetnek vannak olyan súlypontjai, melyeknél a hitelesség megkerülhetetlen, és éppen ezeket igyekeztünk lefedni azzal a bizonyos "kiterjedt utánajárással".

Hogy miként nézett ki valójában a Strobiban egy panel erejéig felbukkanó Pesti Hírlap szerkesztősége, és hogy létezett-e benne kis üvegkalicka, mely mögött kifutófiúsapkás öregember pötyögte le írógépen az apróhírdetéseket, nem tudom, de őszintén szólva nem tartom valószínűnek. Viszont nem is az volt a cél, hogy Régimagyarújságokbóldiplomázó Béla elégedetett sikkantásokkal nyugtázza a rekonstrukció helytállóságát, hanem hogy a többi olvasó elhiggye, szigorúan a helyszín sztorin belüli szerepét tekintve, hogy ez akár így is kinézhetett. Mint ahogy én is elhinném.

Ugyanakkor egy elbeszélésnek akadnak olyan elemei, ahol nem illik kamuzni, ezek pedig meghökkentő módon valahol az alapoknál és a fordulópontoknál helyezkednek el. Sorozatgyilkosról meséltünk, tehát a Cinkotai Rém nem kerülhette el, hogy legalább egy mellesleg elejtett mondat erejéig ne rángassuk bele az ügybe. Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet már akkor is létezett. A stroboszkópot feltalálták. Budapesten (bár napjainkhoz hasonlóan már akkor is némi késéssel) javában tombolt a spiritiszta divat (Karinthy nem sokkal később szokásosan gyilkos krokit írt a teozófusokról), vagyis Bajkó nem a város egyetlen szellemidézőjéhez tévedt be kíváncsiságból, hanem egyhez a számtalan közül. Az már az ő baja, hogy Küryné, ellenben legtöbb, történelmileg hitelesebb kollégájával ellentétben nem vattával pótolta az ektoplazmát. Mindezek - és némely más apróság - olyan részletek, melyek nélkül a történet nemhogy nem működne rendesen, de ki sem alakult volna. Talán később majd írok a Strobi megírásának folyamatáról, de régi jegyzeteket visszaolvasva helyenként döbbenetes látni, hogy hol kezdtük, majd fontos részleteknek utánajárva hová jutottunk el (csak egy apró adalék: ha nincs Rippl-Rónai Fekete fátyolos hölgy festménye, akkor talán Strobi sincs, pedig hát pont ez még utalás szintjén se bukkan fel sehol).

Ezt értem a sztori integritása alatt. Az utalás nagyon erős eszköz tud lenni, és ha kellő tudatossággal és eleganciával (a mértékletességről azonban nem megfeledkezve) használják, olyan értelmezési ösvényekre terelheti az olvasót, melyekre egy puszta kijelentés ("Bajkó hirdetések alapján szedte áldozatait") sosem lenne képes. Szerintem azonban ennél is fontosabb az a hatása, miszerint alattomban, csöndben, a háttérben összefogja, és a megfelelő koordinátarendszerbe repíti a sztorit - miként Dávid parittyagolyója böki ki Góliát szemét. Nem feltétlenül fontos, hogy észrevegye bárki azt a háttérben serényen jelentkező kis strébert - viszont ha nem lenne ott, az osztály dinamikája teljesen máshogy festene, és akkor már nem is ugyanaz az osztály lenne.

Persze semmi rossz nincs egy jó kis posztmodernbe hajló nyomvadászatban. A könyv, ami véglegesen a képregényrajongás felé billentette nálam a mérleget, Moore (tessék, megint leírtam) League of Extraordinary Gentlemen-je volt, melynek sokan hibájaként rótták fel a folyamatos kikacsintgatásokat és konkáv-sokszögű referenciáit (ők a Black Dossier-t nyilván maximum ólomszkafanderben hajlandóak megközelíteni, bár szerintem az általánosan mesterműnek tartott From Hell élvezeti értéke is jelentősen csorbul, ha az ember legalább a mellékelt jegyzeteket nem böngészi hozzá, szóval nem értem, mi bajuk). Nem gondolom magam különösebben művelt embernek, plusz az volt az első ismerkedésem a képregénnyel, mint "komoly" műfajjal, de emlékszem, már elsőre is lenyűgözött a rengeteg apró kapu, amin keresztül nem csak magát az LXG-t, de a 19. századi kalandirodalmat magába sűrítő holdudvarát is be lehetett járni. Pedig az egyértelmű utalásoktól eltekintve töredékét sem értettem (megfelelő olvasottság híján nem is érthettem) a felbukkanó apró gegeknek, de már akkor, elsőre éreztem, hogy hoppá, ebben sokkal több van, mint ami elsőre, másodszorra, sokadszorra látszik. Láttam a jeleket, csak éppen azt nem tudtam mindig, hogy mit jelentenek. Egyvalamit azonban csalhatatlanul közölt velem ez a fajta elbeszélésmód: hogy az író partnernek tekint, nem néz hülyének, hanem odakacsint: "Tetszik a jó kis kalandtörténet? Akkor gyerünk, van emögött még jóval több is."

És hát az olvasó nem hülye. Ne szépítsük, szép számmal létezik hülye olvasó. De maga az Olvasó nem hülye. Az az író, aki ezt nem veszi figyelembe, csak saját magát minősíti. Az olvasónak nem hogy egyszerűsítés kell, hogy egy művet élvezzen, hanem épp ellenkezőleg: kihívás. Nem legyőzhetetlen, nem az író aknamunkáját vagy fellebbezhetetlen intellektualitását harsogó, hanem játékos, összekacsintó kihívás, melyre válaszolva a befogadó ugyanúgy aktív részese lehet a műnek, mit a közlő.

A Bábel vermében ismét elszórtunk ezt-azt. Kevésbé geg-jellegű, mint a Strobiban: ott kikacsintások voltak, itt inkább szimbólumok lesznek. Előfordulnak majd külön nem hangsúlyozott utalások létező, vagy legalábbis akkor létezett helyszínekre, személyekre, valóban megtörtént eseményekre. Egyiket sem fogjuk túl - vagy egyáltalán magyarázni, már csak azért sem, mert narrációnk belső szemszöge nem engedi meg, hogy egy 1896ban élő átlagember számára hétköznapinak tűnő mozzanatokat kiemelten láttasson. Lesz egy szereplőnk, aki mondatai közé rendszerint német sorokat fűz majd, és ezeket nem fordítjuk le majd becsillagozva, lábjegyzetként. Azért beszél így, mert akkoriban a német még általánosan elterjedt nyelv volt Budapesten? Vagy mert sznob? Esetleg valami egészen más okból kifolyólag? És mit jelent az, amit mond?

Azt hiszem, napjainkban, ahol lassan majd mindenkinek Google a barátja, végképp nem lenne szabad riasztónak lennie egy ilyesfajta megközelítésnek. Lehet, hogy tévedek ebben, de azért inkább megelőlegezném azt a bizalmat minden egyes potenciális vagy jövőbeli olvasónknak, hogy az olcsó szórakozás és az igényes (brrr) szórakozás között csöndben és derűsen elhelyezkedő szimpla szórakozást választja. Ha nem tennék így, fölöslegesnek érezném, hogy írjak.




tovább...