Bábel neve, avagy Zűrzavar, első felvonás

Mikor nevén kell nevezni a gyereket, többnyire nagy dilemmában vagyok, és nem nyugszom addig, amíg az a név önmagán kívül nem jelent valami mást is: imádom a rejtvényeket és a látszólag ad hoc jellegű kifejezésekbe elrejtett utalásokat. Ez persze akár az eredetiség hiányának is betudható lehet, hiszen kölcsönvenni, idézgetni nem agysebészet, néha viszont jól tud elsülni. Most azoban lehet, hogy belegabalyodtam.

Már nem tudom pontosan, miért pont Bábel verme lett a cím, csak azt tudom, honnan loptam. Ez már csak azért is érdekes, mert jelen esetben a "van egy jó címem, kéne hozzá egy sztorit írni" minősített esetével állunk szemben. Egy rekonstrukcióra talán még futja.

Egy időben (konkrétan a 2008-as tavaszi koncertet követő néhány hónapban) oda-vissza futott a lejátszómban az Einstürzende Neubauten Ende neu lemeze, melynek utolsó tétele a Schacht von Babel (ezt most nem fordítanám le). Maga a dal még csak különösebben fel sem tűnt, voltak más kedvenceim. A címen viszont fennakadhatott a szemem, fülem, agyam vagy egyebem, hiszen a blog szempontjából következő releváns mozzanat, amire emlékszem, hogy ebből kapcsoltam a földalatti vasút témájára (ha már századfordulós Budapest a játék neve). És ezen a ponton indulhatott be az a kirakós, amire így utólag tényleg már csak következtetni tudok.

Adott volt tehát két pont - jelesen a cím és a központi történelmi esemény - amiből valami tartalmat szerettem volna kihozni. A valószínű asszociációkat itt kissé nehézkes lenne részletezni, egyrészt mert óhatatlanul némi spoilerezést eredményezne, másrészt mert ugye magam sem tudom már, mi vezetett mihez, lényeg, hogy végül ebből a csírából kezdett el kinőni az, amin jelenleg dolgozunk (hozzátéve persze, hogy a konkrét történet azon elemei, melyeket Scorba ehhez a gondolati-hangulati háttérhez szállított később, nyilván teljesen más forrásokból származtak).

Később esett csak le, hogy a Neubauten is csak kölcsönvette a kifejezést, mégpedig nem mástól, mint mindannyiunk kedvenc elidegenedés-krónikásától, Franz Kafkától. Namármost, a kisérleti ipari zene pionírjaitól lenyúlni egy dalcímet menő popkulturális utalás, ellenben úgy idézni egy világirodalmi óriást, hogy nem tudsz róla, szimplán tahóság.

Szerencsére némi kutatómunkával sikerült kideríteni, hogy Kafkánál a "Schacht von Babel" nem címe semmilyen írásnak, sőt, tulajdonképpen csak egy alig pár sornyi töredék, ami életében meg sem jelent. Cserébe hosszas tanulmányok foglalkoznak e töredék kivesézésével, melyek első blikkre sem egyeztethetőek össze semmilyen szinten választott témánkkal, de sebaj.

Ilyen helyzetekben többnyire igyekszem önmérsékletet tanúsítani, de ezúttal alantas leszek: egyszerűen túlzottan tetszik a cím ahhoz, hogy lemondjak róla. Ha nagyon megerőltetnénk magunkat, talán még a Kafka-hátteret is beleerőltethetnénk a történetbe, csak hogy hitelesebbnek tűnjön, de hát minek. Inkább büszkén kihúzom magam, kijelentem, hogy loptam, és akkor most jöhet a Per (Ha. Ha. Ha.)




tovább...

lila köd telepedett a városra

Érdekes dolog ez a közös alkotás, felteszem többen akadnak, akiket direkt ennek a menete miatt érdekel majd ez a blog. Mert ugye nem arról van szó, hogy egyvalaki megírja a forgatókönyvet, a másik meg megrajzolja és kész, hanem mint Iván barátom is említette, közös kocsm..., ahem beszélgetések során alakul ki a történet (aztán persze a rajzolás kizárólag Iván reszortja). Ezért aztán, ha előfordul, hogy Ivánra "rajzolóként" hivatkozunk, az nem azt jelenti, hogy ő "csak" rajzolta a képregényt, erre szeretném nyomatékosan felhívni a figyelmet.
Írta is itt az előző pósztban Iván, hogy vicces lenne, ha meglenne még valahol az első vázlat - hát nálam akad itt valami, bár ez inkább már csak a második sajnos, az első még egy vonalas noteszbe íródott, jobb híján egy aranyszínű zseléstollal, amit még a Stroboscopa fekete belső borítójának dedikálása végett vettünk... na de ez is vicces, bár persze olvashatatlan. sebaj, azért megmutatom, a tovább mögött.




szóval az úgy nézett ki, hogy Iván kitalálta, hogy a háttér legyen a földalatti építése, aztán elgondolkoztunk rajta, hogy nagyjából mit akarunk ebből kihozni nagyon alapszinten (párhuzamok, szimbólumok, ilyesmik terén), aztán ott álltunk, hogy okés, ez rendben van, de ez így nem egy történet. Kéne még ennek a tetejére valami cselekmény.
Innentől az volt az önként magamra vállalt feladatom, hogy valami sztorit kitaláljak erre a háttérre.
Néhány hónappal később elő is álltam valamivel, ami nem volt egy hagyományos értelemben vett koherens cselekmény, de legalább benne volt sokminden, ami akkoriban éppen foglalkoztatott, aztán azóta belekerült még egy pár dolog, és még persze Iván is hozzá tett ezt-azt.

A végeredmény mondhatni újszerű lett, bár egy ponton úgy éreztük, ez a nem hagyományos elbeszélésmód talán elrettentő is lehet az olvasó számára, de nekünk valamiért mégis összeállt és tetszett a dolog.

Az alapos vázlat megléte után Iván elkezdte kifejteni panelszinten a cselekményt - és a frappáns dialógusok is az ő elméjét dícsérik (azért még ebbe is belekotnyeleskedek én is, de itt már elenyésző a szerepem). Mert hogy ez úgy néz ki, hogy a vázlatban még csak annyi áll, hogy "itt kb arról beszélnek hogy", aztán Iván ennek konkrét hangot ad (mint ahogy ez már a Stroboscopa esetében is zajlott).
Végül pedig, folyamatosan, ahogy Iván elkészül a rajzokkal, nekiállok összebuborékozni az oldalakat - ez volna a menetrend.

Jelenleg ott tartunk, hogy kb az első 12 oldallal vagyunk kibékülve... bár a többi is megvan nagyjából, de még meglehetősen képlékenyen. a harci feladatom az lenne, hogy a folytatást vesézzem ki, mire Iván odaérne a rajzolással, én pedig iparkodok ennek eleget tenni, bár számtalan kifogásom akad arra, amiért nem haladok ezzel, közben meg persze el is ásom magam emiatt gondolatban, hiszen szegény Iván megszakad a munkával én meg itt totojázok azzal, amit nekem kéne csinálnom. Na de remélem, időben elkészülnek a hiányzó oldalak is.

Ami ezt az egész "újszerű történetvezetést" meg "szimbólumokra alapozást" illeti: gyakori beszédtéma ez közöttünk, hogy nem szabad engedni, hogy elhatalmasodjék a képregényen a lila köd, pláne, hogy a Stroboscopát dicsérő kritikusok többek közt a művészkedéstől mentes mesélést emelték ki pozitívumként. Most is ezen a kötélen táncolunk: hogy ne legyen se túlzottan elművészkedett, se túl kommersz a végeredmény.
Furcsa módon kettőnk közül Iván pártolja jobban a közérthetőséget - pedig én is vehemensen szoktam kardoskodni emellett, most valahogy mégis kevésbé zavar a balladai homály. Aztán van olyan is, hogy én szeretnék odaírni valahova egy kicsit jobban kifejtett monológot, és ő hurrog le, hogy ez már szájbarágás lenne (holott szerintem korántsem).

Nohát, szó ami szó, kicsit tartunk attól, hogy ilyen szempontból ez egy kicsit elszálltabb történet lesz, mint a Stroboscopa volt. Kompenzálásképp kitaláltuk, hogy a következő képregényünk majd cselekményorientáltabb lesz (éppen ma történt, hogy eszembe jutott egy számomra legalábbis tetszetős háttér és gondolati alap a következő képregényhez, de ez még nagyon a jövő zenéje).

Mindenesetre remélem, nem fogjátok majd nagyon lila ködbe burkolózónak tartani a Bábelt, ha elkészül végre.
tovább...

Munkaterv

A Milleniumi Földalatti Vasút, manapság közkeletűbb nevén kisföldalatti építése feszített tempóban zajlott: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa csak azzal a feltétellel engedélyezte a munkálatokat, ha azokkal a Milleniumi Ünnepségekre végeznek. A verseny 1894 nyarán vette kezdetét, a tervezett átadásig alig 21 hónap volt hátra. A munkások eleinte heti hat napot dolgoztak, utóbb már vasárnaponként is. Mélyen együttérzek velük.

A terv, hogy a Stroboscopának legyen utódja, rögtön annak megjelenése után, tehát 2008 késő tavaszán felmerült, sőt, lényegében az alapkoncepció is egyből megvolt, bár a jelenlegitől meglehetősen eltérő elképzeléseink voltak a történet pontos mikéntjeiről. Igaz, elsőre nem sokra futotta: nekem mindössze egy kocsmázás dereng, amikor kissé fásultan és minden bizonnyal jócskán erőltetetten próbáltunk összerakni valami épkézláb szinopszis-félét (sokért nem adnám, ha az akkor összefirkált néhány papírfecni előkerülne valahonnét). Emlékeim szerint az a megbeszélés aztán valami vadállat hepajba torkollott, kezdetét vette a nyár, mi pedig lecsüccsentünk sovány kis babérjainkra, és ahogy volt, elfelejtettük az egészet.

Telt, múlt az idő, közben mindenfélék történtek (a magam részéről 2008 második felében igen gyors és drasztikus magánéleti változások zajlottak, de azt hiszem, Scorba sem panaszkodhat), és bár ímmel-ámmal előkerült a téma, valahogy pár "jaja, kéne csinálni" jellegű megjegyzésnél többre sosem futotta. Nyilván közrejátszott a dologban, hogy anno akkor a Strobit bár idegbeteg körülmények között, de sikerült gyakorlatilag nulláról 3-4 hét alatt összedobni, és azt hiszem úgy voltunk vele, hogy ennyi időt munka mellett is bármikor tudunk szorítani a nemes ügynek, tehát minek siessünk.

Ha csak úgy nem.

Emlékszem, újévhez közelítvén már kezdtem kicsit fészkelődős lenni, hogy jó, jó, a korábban feltételezettekkel szemben csak összehoztam egy képregényt, publikálták is, jól is fogadták, de talán nem kellene életem hátralévő részében révült mosollyal ennek örülnöm. Nademostaztántényleg-hangnemben újra asztalra került a téma, feltámadt a nosztalgia a Scorbával lezavart kreatív brainstormingok iránt, némi chat is folyt ez ügyben. Megállapítottuk, hogy fölösleges rinyálni, gyakorlatilag megvan a történetünk. Ekkor elkövettem a hibát, hogy megnyitottam a "Bábel" feliratú fájlt, amit még valamikor nyáron hoztam létre.
Mindössze egy pár pontból álló felsorolást tartalmazott, hogy minek legyek szíves utánanézni alázatos kutatómunkával (ezek között kiemelt helyet foglalt el a korabeli csendőri egyenruha - a script jelenlegi állása szerint egy oldalon fognak csendőrök szerepelni, azok is a háttérben.)

És lőn, ismételten hagytuk a francba az egészet. Közben persze minden ismerősnek szemrebbenés nélkül azt hazudtam, mikor megkérdezték, hogy lesz-e következő képregény, hogy persze, ezerrel dolgozunk rajta.

Ha nincs az Alfabéta, könnyen lehet, hogy legközelebb csak két év múlva jelentkezünk megint, önköltséges, fekete-fehér kiadvánnyal. Már a jelölés hatalmas meglepetésként ért mindkettőnket, és gyakorlatilag annak a hatására is biztosak voltunk, hogy most már pillanatokon belül nekilátunk érdemben is. Mikor aztán megnyertük a magunk kategóriájában, nem volt mese: egy hét múlva már hosszú és végre mindkettőnket megelégedettséggel eltöltő ötletelést vezényeltünk le a törzskocsmánkban, ahonnét hazafelé botorkálva már a metrón vadul oldalterveket skicceltem a füzetembe (persze ezek tetemes hányada másnap ki- vagy hasznavehetetlennek bizonyult, hat sör meg három becher az hat sör meg három becher, meg még a metró is cudarul rázza az embert). Végre beindultunk megint, bár döcögősebben és az időhiány miatt kevésbé hatékonyan talán, mint a Strobi idején. (Itt tenném hozzá, hogy az Alfabéta mellett a Hungarocomixon és az Ötödik Képregényfeszten lezajlott élő képregényrajzolások - illetve maga a tény, hogy meghívtak ezekre, majd még publikálták is az ott született alkotásaimat - is nagyban növelték az önbizalmamat és a tenni akarásomat.)

Aztán Scorba - aki kettőnk közül mindig is nagyobb hittel állt hozzá a közös munkánkhoz (persze, mert nem a svihákja csinálja) - a hátam mögött megkörnyékezte a Rohamot, következőnek meg azon kaptam magam, hogy nagyon részegen diskurálok a kiadó jeles beltagjaival és művészeivel, mintegy áldomást vedelve arra, hogy a Bábel az ő gondozásukban jelenhet meg.

Azonban borúra derű, és fordítva. Első bemondásra az októberi leadási határidő istenesnek hangzott (még egyszer leírom: a Strobihoz a script első betűjétől a rajz utolsó Photoshop-mentéséig három és fél hét kellett, igaz, helyenként napi 20 óra munkával), mígnem aztán valamikor június elején összeállt a scriptből annyi konkrétum, hogy nekiláthattam a tényleges rajzolásnak.

Az első rajzolásra szánt napon kis híján sírógörcsöt kaptam. Egyrészt elszoktam addigra a dologtól (a Strobi befejezése óta gyakorlatilag egy vonalat nem húztam), másrészt rádöbbentem, hogy napi nyolc óra irodai agyhalál után igencsak kínkeservesen fogok haladni, ha csak egyetlen panel ceruzarajza két-három órámat viszi el, és akkor hol van még a kihúzás, a színezés, majd a Scorbával való óhatatlan összeveszés a szöveg elhelyezése miatt.

Aztán nagy nehezen meglett az első oldal, mikor pedig a színezéssel is végeztem, kifújtam a levegőt, és azt mondtam magamnak: vázz, kerül amibe kerül, ezt most végigcsinálom. Azóta belejöttem, szóval akit érdekel amiről ez a bejegyzés erdetileg szólt volna, és amire a cím is utal , here comes the truth:

Jelen állás szerint szerdától szerdáig tart a munkahét, így jött ki a lépés. Szerdán este elkészül egy oldal ceruzarajza (este héttől olyan hajnal kettőig-háromig, tehát durván hét-nyolc óra), amit másnap ugyanennyi idő alatt kihúzok. Utóbbiban bosszantó, hogy mikor a kihúzás után az erősre sikerült kék ceruzanyomokat megpróbálom eltávolítani a papírról, a radír gyakran a tollat is lekoptatja, így néha az oldal felét húzhatom újra.

A péntek elviekben szabad - ez hol nagytakarítással, hol ivászattal, hol akármivel telik, a lényeg, hogy ez sem szokott olyan fenemód pihentető lenni. Az egyik hétvégi nap Bét illeti, ilyenkor többnyire aktív programot szervezünk. Szintén nem pihentető, de legalább kikapcsol. A másikon meg a komplett szerda-csütörtöki mizéria egyben, vagyis egy teljes oldalt rajzolok az üres laptól a kihúzott, szkennelhető végeredményig. Ha ez pont vasárnapra esik, akkor arra és a következő hétre buktam enmagam kialvását. Hétfő és kedd már-már pihenőszámba megy, hiszen ezen a két estén csak a szerdától elkészült két oldalt színezem, ami meglepően gyorsan megy, és messze nem igényel olyan koncentrációt, mint maga a rajz (bár nyilván számtalan ponton bele lehet majd kötni, részben pont e hányavetiség okán).

Aztán szerdán megint elölről.

Ezzel a tempóval úgy vagyok kiszámolva, hogy szeptember 29-re pont meglesz 30 oldal, október első hetében pedig még hozzá tudom csapni a két oldalnyi belső borítót. És ez benne a legidegesítőbb. Hogy meg lehet csinálni, de kizárólag akkor, ha szájzáras pitbullként ráharapok, és nem engedem el, amíg valamelyikünk - vagy én, vagy a Bábel - abba nem hagyja a mozgást. No sleep till Hammersmith, ahogy Lemmy danolná.

Kéne ide talán valami lekerekítés a végére, mondjuk arról, hogy persze, baromi nehéz, de az alkotás öröme mindent megér, blabla. Fenéket, nekem jelen pillanatban egy normális vacsi, egy kiadós alvás, meg egy kellőképpen pihentető hétvége érne meg mindent, de mindegy. Megyek, nekiesek a hetedik oldalnak.

tovább...

Hol kezdjük, emberek?

Scorba az előzőekben röviden felvázolta, hányadán állunk, a mi kérdés tehát kipipálva. Mivel magam azonban nagy rajongója vagyok a titkos receptek közzétételének, "Így készült a Tudósítás a XXI. pártkongresszusról" típusú összeállításoknak, öntömjénező audiokommentároknak és más effélének, itt és a továbbiakban, amennyire mostanság igencsak szűken mért időm engedi, szeretnék elszöszölni a hogyan és a miért kérdésével is. A végén még az is előfordulhat, hogy megértek valamit.

És akkor itt, rögtön a legelején csavarnék is egyet a sorrenden. Míg nagyjából olyan két - két és fél évvel ezelőtt a képregénykészítéssel kapcsolatban leginkább a hogyan okozta a legtöbb dilemmát (erről talán később), addig mostanra, számomra meglehetősen meghökkentő módon a miért került előtérbe. Durván hat éve, mikor egy vizsgára való felkészülés alól minden tőlem telhető eszközzel kibúvót keresve tollat ragadtam, hogy kísérleti jelleggel papírra vessem egy azóta rég a kreatív pöcegödörben méltó nyughelyére tért fantasy regényötlet néhány tervezett jelenetének képes változatát, teljesen váratlanul elkapott a gépszíj: három nap múlva azon kaptam magam, hogy szinte szünet nélkül rajzolok, amikor meg nem, akkor panelelrendezéseken agyalok, bár akkor még azt sem tudtam, hogy azt a valamit panelnek hívják. Korábban sok mindennel próbálkoztam: írtam mindenféléket, volt zenekarom, rajzolgattam is, persze mindent a szabvány kamaszos meggyőződéssel és parttalansággal - nem is raknék ki ma abból az időszakból semmit az ablakba.

Nem tudom, mi a különbség. Nem arról van szó, hogy egyéb önkifejezési törekvéseim ne töltöttek volna el a maguk idejében hasonló örömmel, mint azóta a képregény, mint ahogy az sem igaz, hogy a képregény kapcsán ne mardosnának a legtöbb alkotó embernek talán ismerős, önnön tehetség(telenség)emmel vagy mondanivalóm jelentéktelenségével kapcsolatos kételyek. Akkor és ott az agyam jobb térfele körbepislogott, nyugtázta maga körül az emelkedő agyvizet, osztott, szorzott, majd az ilyenkor hagyományosnak számító "Heuréka!" sikkantások közepette - a további történelmi hűségtől mértékletesen eltekintve - maradt, ahol volt. Nem találtam meg ugyan a Kreatív Szent Grált, azt ugye hál' égnek nem is lehet, de elindultam megkeresni, azt meg már legkésőbb a Nulladik Változattól lehetett hallani, hogy az majdnem ugyanaz.

Gyorsan hozzátenném: szemre nem sok változott. Nem rohantam rögvest (azóta sem) durva tudásbéli hiányosságaimat pótolandó rajztanárhoz, nem merültem el nyakig képregényelméletben, sőt, még csak képregényeket sem olvastam eleinte. Termékenyebb, összeszedettebb, vagy céltudatosabb sem lettem igazából: az eredetileg elkezdett képregényt (ja, a vizsga hármas lett) azon a nyáron még vagy tizeniksz oldalig folytattam, aztán alábbhagyott a lelkesedésem. Utána éveken keresztül bele-belekaptam dolgokba, de furcsamód semmi nem jut eszembe abból az időszakból, amit befejeztem volna. Meglehet, nem epikus, négykötetnyi történetekben kellett volna gondolkodnom, amiknek mellesleg még csak a szinopszisáig sem nagyon jutottam el (amúgy ekkortájt merült fel először Scorbával folytatott beszélgetések során kósza gondolatként, hogy dolgozhatnánk mi akár együtt is - erről majd szintén máshol).

Viszont ami egyszer sem merült fel bennem (és ezért írtam fentebb egyéb önkifejezési próbálkozásaimról, hiszen esetében ez rendszeresen terítéken volt ), hogy miért is csinálom (vagy teszek úgy, mintha csinálnám) ezt. Miért cseszek el órákat, napokat, heteket olyan forgatókönyvek, figuratervek, oldalvázlatok, egész oldalak elkészítésére, amikből aztán úgysem lesz semmi, ha meg lesz is, soha nem fogja három besörözött haveron kívül látni senki? Akkortájt még ráadásul az egyetemi tanulmányaim is bekavartak: szent meggyőződésem ugyan már nem volt, de még félig-meddig sikeresen hitegettem magam, hogy választott szakomat szakmámnak és egyben élethivatásomnak szeretném (biiiiig mistake, ahogy Jackieboy mondja a Big Fat Killben), ez a kettő így meg nagyon nem tűnt összeegyeztethetőnek.

Naja, nem érdekelt. A miért meg sem fordult a fejemben. Nem tudtam mást.

Persze nyilván jobb lett volna, ha már az elején megpróbálom feltenni - talán némi tudatosságot erőltettem volna magamra, és akkor bizonyos döntéseket meghozhattam volna jóval azelőtt, mint ahogy később rákényszerültem. Talán a hogyan is könnyebben legyűrhető lett volna . Távol álljon tőlem, hogy felkészült alkotónak gondoljam magam, tisztában vagyok vele, hogy az út legeslegelején állok, majd minden szempontból, de legalább már ráléptem arra az útra. Nem egészen három évvel ezelőtt azonban még komoly áttörésnek számított, amikor hosszas tökölést követően Fényképboltban (weapon of choice) sikerült végre egy épkézláb beszédbuborékot összetákolnom, vagy amikor vagy nyolc hónap után tök magamtól rájöttem, hogy a Paintbucket kiválóan alkalmas azonos színű (teszem azt, fehér) területek egyéb színnel való kitöltésére (lesznek még ilyen adalékok, noob vagyok én). Mára azért ilyesmiken túl vagyok, és szerénytelenség nélkül merem állítani, hogy amennyiben ráfordítom a szükséges időt valamire, akkor az legalábbis az amatőr ligában becsülettel megállja a helyét, még ha nem is a kategória legjobbjai között. Plusz - és ez egy nagyon nagy plusz - már azt is elhiszem, hogy igenis meg lehet jelentetni (a "lehetőség van rá" és a "nem kell a fiókban dugdosnom" értelemben egyaránt), amit csinálok, és még alkalmasint néhányak érdeklődésére, talán még elismerésére is méltó. Értsd: ha ismeretlenek körében felmerül a kérdés, hogy foglalkozom-e valamivel a polgári melómon kívül, eddigi publikációim alacsony számának dacára tárgyilagos hangnemben képes vagyok kijelenteni, hogy igen, képregényeket készítek.

És erre, a Bábel verme (amire valami miatt hajlamos vagyok vízválasztóként gondolni) készítése közben azzal vagyok kénytelen szembesülni, hogy a hétköznapok valamely alulvilágított sikátorából sunyin rámront a miért. Leszögezném, hogy nem alkotói válságról van szó. Jelenleg olyanom nincs, egészen egyszerűen azért, mert nem tudom megengedni magamnak, hogy legyen.

Egészen prózai dolgokat kell itt elképzelni, a legtöbben ismerjük: polgári, pénzkereső meló, ami köszönőviszonyban sincs azzal, amiben az önmegvalósításomat látnám (ez még hagyján, de rengeteg időt és energiát felemészt), magánélet, család, és mindezzel szembeállítva a ketyegő határidő (Rohamék október elejére szeretnék a kész képregényt) meg a munka időigényessége. Egyáltalán nem áll szándékomban rinyálni, mert önszántamból és szívesen csinálom, amit, de ez a kombináció így akkor is százhúsz százalék erőbedobást igényel, mégpedig nem egy-két hétig, hanem négy hónapig, szusszanásnyi idő nélkül. Vagyis: viszlát, szép egyetemi napok, amikor heteken keresztül csak az írásnak / rajzolásnak lehettem, viszlát ihletett alkotás. Szevasz, képregényalkotás, mint kemény munka, gyere be, kérsz egy sört? Számomra merőben újszerű helyzet, és még csak nem is feltétlenül negatív, csak kérdéseket vet fel.

Mondanom sem kell, a párkapcsolatom az, ami jelenleg leginkább megsínyli ezt az egészet. Bé ugyan igyekszik türelmes és elfogadó lenni, de legyünk őszinték, helyében francnak lenne kedve olyasvalakivel együtt élni, aki heti öt napon hatkor rosszkedvűen hazaesik a melóból, szó nélkül bevonul a szobába, hajnal kettőig rajzol, alkalmasint legurít közben néhány sört, aztán tetejébe zuhany nélkül esik be mellé az ágyba. Mindezt miért? Hogy decemberben megjelenhessen 500 példányban egy vékony füzetecske, amit jó esetben százan megvesznek, hárman pedig mindenféle obskúrus fórumokon elismerően nyilatkoznak róla.

Félreértés ne essék, nem a kis példányszámról, a még kisebb számú olvasótáborról, vagy az elismerés hiányáról van szó. Nagyon jól tudom, hogy itthon ezek a lehetőségek vannak, ha ezek motiválnának, már rég megkörnyékeztem volna valami celebet, hogy az oldalán tűnhessek fel titokzatos ifjú lovagként a Blikk kisszínes rovatában (KÉPREGÉNYRAJZOLÓ UDVAROL KISZEL TÜNDÉNEK - "Végre egy olyan pasi, akinek Donatellával is van közös témája"). A Stroboscopa százszor annyit adott a fentiekből, mint amit valaha elképzelni mertem - még több nyilván nem lenne rossz, de abszolút nem ez a cél.

Csak hát marad a kérdés, hogy akkor minek? Ez már nem örömrajzolás, nem kapcsol ki, és nemhogy nem képes ventilálni a feszültséget, de még generálja is azt. Cserébe véresre keresni sem fogom magam.

Lövésem sincs. Lehet, hogy kezd kórossá fajulni, és szimplán mániákus vagyok. Lehet, hogy mégis jobban kell az a kevés elismerés, amire számíthatok, mint bevallom magamnak. Vagy - és személy szerint ebben szeretnék hinni - mert a Kreatív Szent Grál keresése kusza ösvényekre viheti az embert.

Whatever, folytatom.

tovább...

egy munkás

Amikor délután ellátogattam az építkezésre, szóba elegyedtem ezzel a munkásemberrel, aki kissé otromba és pókhasú volt ugyan, s bár a munkásosztály tipikus képviselőjének nevezhetjük, azért meglepően kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult - morfondírozott naplója felett Ödön, majd egy vázlatot is készített erről a személyről. Íme, a tovább mögött.


tovább...

előzmények

Azt még itt gyorsan megemlíteném, hogy a Stroboscopa című képregényünk teljes egészében elolvasható a DeviantARTon, erre a linkre kattintva.

Talán emellett a blog mellett nincs szükség arra, hogy kihasználva a Deviant lehetőségeit, nyissak ott egy fórumot a Bábelnek is, de igény esetén szívesen.
tovább...

technikai részletek

Jogosan merülhet fel az olvasóban az előző bejegyzés után a kérdés: "Na jó, de akkor mi lesz a címe a képregénynek?"
Erre és néhány egyéb részletkérdésre a tovább mögött található a válasz.

- A képregény a "Bábel verme" címre fog hallgatni, mintegy utalásképpen a bibliai történetre, a földalatti építésére és a vonatkozó szimbólumokra (melyeket reméljük, az olvasók legalább annyira megértenek majd, mint mi). Talán említésre méltó, hogy a címválasztáskor egy Einstuerzende Neubauten szám ihlette meg Iván barátomat, akiket viszont Franz Kafka ihletett meg.

- A történet szinte semmiben nem fog kapcsolódni a Stroboscopához. A közös a századeleji Budapest és a sötét hangulat lesz. A háttér a földalatti építése lesz, a főszerepet (a szimbólumokat leszámítva) az építkezésen dolgozó egyik munkás kapja.

- A füzet 32 oldalas lesz és színes.

- A kiadvány jelen állás szerint a ROHAM kiadó gondozásában fog megjelenni, más képregényfüzeteikkel megegyező méretben.

- Megjelenési időpontnak a Hungarocomix van megcélozva, ami elvileg valamikor idén év végén lesz. Minden elismerésem Iván alkotótársamnak, aki a képanyag rajzolójaként (és íróként is, bár az a kisebbik falat) leginkább nyögi ezt a határidőt, alvás és magánélet helyett.

tovább...

köszöntő és félrevezető poszter

Bizony, már javában folynak új képregényünk munkálatai. Vojtek Ödön, építésvezető, naplójában örökíti meg az építkezés menetét.
Kevesen tudják, hogy Vojtek úr titkon több személyiséggel rendelkezett, ezek egyikének Iván barátom fogja kölcsönözni a hangját, a másiknak pedig jómagam.

Még alig láttunk neki a munkának, amikor a városvezetés elkezdte teleragasztgatni a hirdetőoszlopokat ezzel a poszterrel, melyet Csigás Gábor ezermester barátunk készített (merő lelkesedésből, amiért igen hálásak vagyunk neki). Azonban azt nem árt tudni, hogy már akkoriban is voltak jelentős eltérések a lakosság felé kommunikált tervek és a végeredmény közt, és ez esetben sincs ez másként: bár letölthető és háttérképnek nagyszerűen alkalmazható ez a dekoratív poszter, azt bennfentesként megsúgjuk, hogy (szinte) semmi köze nem lesz a műnek a Stroboscopához, a címe meg aztán végképp nem ez lesz.

Minden látogatónak köszönjük az érdeklődést, és sok türelmet kívánunk!
tovább...