első reakciók

mindig van miért izgulni, a készítés során azért, hogy elkészüljön időre a képregény, leadás után azért, hogy minden rendben legyen, ne derüljön fény észre nem vett hibára és a nyomda se baltázzon el semmit, HC előtt azért, hogy legyen elég érdeklődés a cucc iránt, azóta meg hát azért ülünk tűkön, mert kíváncsiak vagyunk a véleményekre, pláne mert ilyen bizonytalanok vagyunk a fogadtatást illetően.

Én egész odáig fajultam, hogy egy Google Alertet is ráállítottam a "bábel verme" kifejezésre, de ez amúgy mintha nem működne túl jól, mert suttyomban jelentek meg említések a Bábelről a neten, amiről nem szólt a Gúgöl, ezért mérges is vagyok rá.

Eddig két kritikát kaptunk, szerencsére mindkettő pozitív, egyik a Geekzen, a másik Tóni blogján, nekik ezúton is köszönjük, hogy enyhítették recenzió után epekedő kínjainkat.
Egyébként már-már szinte meglepően reakciómentes a net, de tán majd idővel eljutnak hozzánk egyéb vélemények is. A többi HC-s újdonságról sem esett még nagyon szó a vonatkozó fórumokon, kíváncsi vagyok, mennyi az átfutási idő, amíg olvasásból véleménynyilvánítás lesz, ha egyáltalán. Mindenesetre előre is nagyon köszönünk minden véleményt, észrevételt, kritikát stb!

Na de amiért elsősorban a bejegyzést írom, az az, hogy itt is megemlíteném, hogy csütörtök este össznépi Rohamos dedikálás lesz a Komikonban, be is idézem ide a hivatalos felhívást:

Roham Karácsony a Komikon képregényboltban

A Roham csapata karácsonyi dedikálást és „író-olvasó” találkozót tart a Komikon képregényboltban (1075 Budapest, Wesselényi u. 12.), 2009. december 10-én csütörtökön 17 és 19 óra között. A találkozó keretében találkozhatsz a Roham szerkesztőségével, elhozhatsz megjelenésre szánt anyagokat, beszélhetsz régi és új szerzőinkkel.

A találkozón dedikál:

Dorcsinez János – Mikó Csaba: Marketing Stratégia
Kemenes Iván – Varga Péter: Bábel verme
Stark Attila – Kulo City, Bélváros
Sirály Dóra – Kiberiáda
Brazil – Johnny Fellow

Gyertek el ti is! Utána meg még valami kocsmázás is lesz biztosan.
Nem tudom, mennyi van még a Stroboscopából a Komikonban, de elviszem magammal azt a 10et, ami még nálam maradt, sokkal több példány nem is igen kallódik már belőle, úgyhogy alighanem ez lehet az utolsó esély rá, hogy beszerezd magadnak, ha eddig nem tetted volna.
tovább...

folyamatábra

Hurrá, tegnap Zsombor a kezembe nyomta a kinyomtatott példányokat! Megittunk ennek örömére egy felest a Roham-kocsmában, de sajnos szegény Iván éppen kidőlt valami megfázás miatt, úgyhogy kénytelenek leszünk vasárnap este megismételni.
A kézzelfogható eredményen felbuzdulva gondoltam, írok még ide valamit még a HungaroComix előtt. Mondjuk arról, hogy hogyan zajlott a forgatókönyv megírása.
Minor spoiler alert!

Hogy volt-e olyan egyáltalán, hogy forgatókönyv, arra azt tudom mondani, hogy igen, volt. Elég részletes méghozzá, olyan mélységig, hogy melyik panelen mi legyen ábrázolva, ki mit mondjon rajta, minden. (Mint tegnap megtudtam, ez nem mindig szokott így menni, de nálunk ilyen volt.)
Amit ehhez hozzá kell tenni, az az a két dolog, hogy
- egyrészt végül a kész oldalak nem teljesen fedték azt, ami a forgatókönyvben írva volt (például mert Iván rajzolás közben máshogy érezte működni a dolgot, vagy mert last minute rájöttünk, hogy az mégis jobb lenne, ha amúgy lenne)
- másrészt a forgatókönyv folyamatosan íródott, legtöbbször csak 1-2 nappal azelőtt lett kész szinte a semmiből, hogy Iván nekiállt megrajzolni.
Szóval amikor Iván elkezdte a rajzolást (ami eltartott vagy 4 hónapig), na akkor még nem tudtunk ilyenről beszélni, hogy forgatókönyv, és bizony az utolsó oldalak ilyen részletes leszkriptelésére a leadás előtti héten került sor.

Az egész úgy kezdődött, hogy Iván szeretett volna földalattiépítős képregényt rajzolni, ami nagyjából ezekre és ezekre rímel szimbóleumok szintjén (ezeket majd elemezzék kritikusaink, nem akarnám én magyarázni, hogy mit akartunk mondani, ha nem sikerült). Futó kocsmálós ötletelést követően - ami valamikor tavaly nyáron történt - néhány hónapos szünet után bukkant fel ismét, hogy kéne ebből valamit realizálni. Ekkor álltam elő egy afféle sztorivázlattal, amin már el lehetett indulni.
Ennek az lett a vége, hogy egy dolgos este során nagyjából mindent megbeszéltünk, de csak nagyobb vonalakban, általánosságokban, hogy "itt ez történik, ott arról beszélgetnek, mire ő valami olyasmit mond majd hogy..." így lett egy kidolgozott vázlatunk, amelyben kvázi epizódok szintjén volt megfogalmazva, hogy mi történik, és az hány oldalt fog igénybe venni, valahogy így:

II) Otthon, vacsi, család (1 oldal)
III) Álom > börtönben ül, feleségével dumál, esetleg felébred, jelentőségteljes nézés (2 oldal)
IV) Építkezés, talajvíz, összehaverkodás kutyával (2 oldal)

...stb, I)-től XVI)-ig, 29 oldalban. (Ezeknél a címszavaknál persze már akkor is többet tudtunk, csak az nem volt sehova leírva ekkor még.)
ez aztán olyanokban finomult elsősorban, hogy melyik epizódra hány oldalt szánjunk, így pölö a II) 2 oldal lett végül, a III) meg egy.

Na ez még azért kevés lett volna ahhoz, hogy Iván elkezdje a konkrét rajzolást, úgyhogy neki kellett volna állni a scriptnek, főleg a dialógusoknak, mert leginkább azok hiányoztak ekkor. Ennek ő is rugaszkodott neki beszélgetéseink alapján.
Eljutott kb a képregény feléig, amikor kicsit belegabalyodott a dologba, és inkább átpasszolta nekem a dolgot. Itt kicsit visszafejtettük együtt a leírtakat, megállapodtunk abban, hogy az első 11 oldal nagyjából fasza, a többivel meg akkor majd még kezdek valamit. Iván elkezdte rajzolni ekkor ezeket a kész oldalakat, fenntartva, hogy még a párbeszédeket később pofozgathatjuk, ha amúgy a panelek rendben vannak. Mondván, hogy akkor mire eljut a kétséges részekig, addigra én azokkal elkészülök. No hát ez kissé neccesen sikerült alkalmanként, volt olyan körünk is hogy "figyi itt akkor legyen inkább emez" "óbazmeg én azt már megrajzoltam amúgy", és akkor az volt a feladat, hogy az amúgy megrajzoltakra hogy lehet úgy rátenni a buborékokat, hogy inkább az emez megoldás jöjjön ki belőle.

Valahogy eképpen ment ez, utolsó pillanatokban küldött scripteken vitázgattunk cseten néha kissé hajtépve, ezután rögtön állt is neki Iván a rajznak - szóval már csak ezért sem volt ez éppen feszültségmentes, ami nem kis részben az én saram is sajnos. Aztán meg hát volt, ahol Iván elképzelése végül teljesen más irányba vitte a dolgot, mint ahogy én képzeltem illetve leírtam, de egyébként is jellemző volt, hogy közös megbeszélés után született egy verzió, amit egyikőnk megírt, másikunk belejavított, amibe megint belekötött az egyik, stb - alkalmanként kemény creative difference-ek árán sikerült kicsiszolni olyan megoldást, ami mindkettőnknek megfelelt, még ha nem is úgy hogy mindketten azt vágtuk volna rá, hogy "na ez így jó!", hanem legfeljebb azt hogy "na jó ez így már nem olyan rossz", de csak sikerült megegyezni.
Ezt véletlenül sem panaszképpen mondom, hiszen utóbb végül mindkettőnk elképzelései és értelmezései utat találtak a képregénybe, csak abban nem vagyok biztos, hogy nem lett volna-e emészthetőbb a végeredmény, ha egy határozott elképzelés érvényesül, ahelyett hogy finomítjuk és átértelmezzük egymás megoldásait. De az is lehet, hogy előnyére vált a dolognak a sokrétűség. Ennek eldöntése az utókor feladata.
Mindenesetre tanulságként levontuk, hogy mindenképp használt volna a cuccnak, ha készen van az egészében átlátható forgatókönyv előre, amit körbe tudunk járni, mérlegelni a részletek működését a teljes egész ismeretében, satöbbi, meg ugye az is jó dolog, ha el tudja az ember küldeni a szkriptet tesztolvasóknak véleménykérésre, mielőtt elkezdődne a rajzolás - hát majd legközelebb így szeretnénk megvalósítani a dolgot.

Például, a fent vázolt IV)-es jelenet első oldalából az alábbi képen látható script lett forgatókönyvileg... ami további spoilergyanús meglepetésekkel is szolgál egyébként, ld utána.



Ami erről kiderül pölö, hogy
- Korschot és Gyulát eredetileg Agynak és Gyomornak neveztük (hogy miért, arról majd máskor, ha egyáltalán)
- Máténak se volt neve nagyon sokáig, addig "XXX"-ként hivatkoztunk rá
- volt olyan is, hogy Korsch és Gyula szövegeit menet közben kicseréltük, mert rájöttünk, hogy úgy illik jobban a koncepcióba (itt most lásd második-harmadik panel)
- a "hatodik oldal" végül a 8. lett, a belső borítók és effélék miatt.

A végleges oldal meg ugye, mint már az előzetesben is látható volt, ilyen:



Lehet bogarászni a különbségeket :)

Végül a leadás előtt három nappal összeültünk nálam azzal a céllal, hogy mindent kivesézzünk, átírjunk, kiigazítsunk, satöbbi. Ez egy elég kemény menet volt, mivel még mindig akadtak elvarratlan szálak és egyet nem értések, de csak kiizzadtuk a végeredményt.
Ezt az éjszakát néhány fotón is sikerült megörökíteni, hadd osszak meg azok közül is párat veletek, vállalva a magamutogatás vádjának kockázatát:







No, aztán ha a HungaroComixon jártok vasárnap, keressetek meg minket a Roham standjánál, elvileg 11 és 15 óra között még dedikálni is fogunk.
Ezúton is hadd köszönjem meg a blog olvasását mindenkinek, aki eljutott idáig :)
tovább...

alázatos előzetes

Lassan már minden releváns sitera felkerült a Bábel előzetese, úgyhogy ide is felteszem.



Ezt a szép borítót Csigás Gábor barátunk készítette nekünk. Nagyon megörültünk, amikor elvállalta a felkérést, mert régóta kedveljük a borító- és egyébtervezés terén elkövetett munkásságát, és bizony elképzeléseinket felülmúlóan profi címlaptervet kaptunk tőle. Néhány belső oldal kinézete is neki köszönhető, de azokat inkább itt most nem lőnénk le, legyen meglepetés.

Az előzetes oldalak:



Eredetileg ez a két oldal volt látható a hivatalos Roham oldalon, és még további három, melyek közül az utolsót azért már nagyon spoileresnek találtuk (éppen arról beszéltek rajta, hogy ki ölt meg kit), ezért azok lekerültek, de annyira, hogy csak egy maradt. Végül a kepregeny.net-re még eljutott ez a jobb oldali is.
A blog olvasóinak azonban egy grátisz példaoldalt is szeretnék mutogatni, már csak azért is, mert ez este játszódik, így tovább lehet demonstrálni vele Iván barátom jó érzékkel választott színeit, másrészt meg azért, mert ez beszélgetéseken kívül nyomokban némi "eksönre" való utalást is tartalmaz.



A beharangozó szöveg így sikerült:

Az ezeréves fennállását ünneplő ország fővárosában mindenkit magával ragad a mesés fejlődés ígérete. Világraszóló csoda lesz az új földalatti is, mely elsőként fog utasokat szállítani az öreg kontinensen. Budapest mélyén azonban sötét titkok lappanganak, melyek vérré változtatják az építők verejtékét.
Az Alfabéta-díjas szerzőpáros 2009 karácsonyára elkészítette második „egész estés” képregényét, mely a Navigátor és a Pestblog után a Roham kiadó harmadik, hagyományos amerikai comicbook formátumot követő kiadványa.

Ennek az a története, hogy éppen egy kocsmában pihentük ki Ivánnal a leadás okozta stresszt, amikor Zsombor felhívott minket, hogy ki kéne találni valami ajánló szöveget. Az adott helyzetben inkább rábíztuk a dolgot, pláne mivel magunk is kíváncsiak voltunk, ugyan hogy lehet ezt röviden összefoglalni. Hát, valahogy így sikerült, bár ez már az a verzió, amin Iván még utólag pofozgatott.

Szóval, ez lenne az előzetes.
Meglepetésünkre és örömünkre kapott is sok pozitív hype-ot mindenfelé, de ugyanakkor azért kissé meg is ijedtünk attól, hogy ajjaj, ilyen nagy elvárásoknak nem fogunk tudni megfelelni, meglesz ennek a böjtje, amikor a felspannolt olvasók a kezükbe veszik a képregényt és az az érzésük támad, hogy hát ez azért annyira mégsem jó.
Na mindegy, hát ezzel nem nagyon van mit tenni, csak egy figyelmeztetésre telik tőlem: vigyázat, annyira nagyon azért talán lehet hogy nem is jó ez a cucc!
Hogy miért vannak ilyen fenntartásaim, azt az előző pósztjaimban fejtegettem, amik a kísérletezésről és a lila ködről szóltak. Azért reméljük, végül inkább tetszeni fog majd nektek, mint nem.
tovább...

További közreműködők

Most, hogy jutott némi idő pihenésre és a legutóbbi pósztomban jól letudtam a kötelező kiborulást, megpróbálok a megjelenésig hátralévő nem egészen két hétben általánosságok helyett már magával a képregénnyel foglalkozni. A Továbbra kattintva a rajzolási fázis első lépései láthatóak, jelesen három karakterterv.

Éspedig azért csak három, mert bár még minimum négy-öt másik kiemelten fontos figura szerepel a Bábelben, összesen ennyi készült el. Az ok megint csak az időhiány volt, mert mire megvoltam ezzel a hárommal, rájöttem, hogy vagy komótosan tervezgetem a képregényt, vagy rajzolom azt. Így történhetett, hogy magát Sulyok Mátét, a főszereplőt, bár elég határozott előzetes elképzeléseim voltak a megjelenéséről, gyakorlatilag menet közben találtam ki - azt hiszem, ha ez így konkrétan nem is, de külsejének ebből fakadó, itt-ott következetlen változásai látszanak a végeredményen. De akadtak olyan szereplők, akikről még ennyit sem tudtam (ilyen volt Dániel, Máté kulcsszerepet betöltő legjobb barátja), gyakorlatilag az határozta meg a kinézetüket, hogy milyen volt a hangulatom vagy éppen leterheltségem abban a pillanatban, amikor az őket felvonultató első panelhez értem.
Ettől függetlenül már ez a három terv is hasznosnak bizonyult - Gyulát, Korschot és Klárát jóval egyszerűbb volt ezek alapján panelről panelre papírra vinnem, ami egyrészt némileg kevesebb agymunkát jelentett, másrészt meg a többi szereplőt, ha csak kis mértékben is, hozzájuk viszonyítva kezdhettem el kitalálni. És ami nagyon nem mellékes: gyakorlatilag ezen a három skiccen keresztül tanultam meg és kísérletezgettem ki azt a színezéstechnikát és színvilágot, amit végül az egész történetben használtam (merthogy a Bábel előtt jó ha nyolc-tíz képet színeztem életemben Photoshopban, és azok is nagyjából kimerültek a "belekattintok paintbuckettel, aztán ugyanazon a layeren belül kicsit megkenegetem burn tool-lal, hogy árnyékoltnak tűnjön" jellegű tízperces rohamkóklerkedésekben).

Ámde a bevezetőben általánosságok helyett tényeket ígértem, következzen tehát az első figura, aki nem más, mint (csak így, egyszerűen) Gyula.


Tudom, tudom, vóttmán, de ha egyszer nincs több, csak három, akkor miért ne lennének egy helyen, másrészt időrendileg ez volt az első. Továbbá szorosan kapcsolódik a másodikhoz, ami akkor különösebb további kertelés nélkül emitt következik:


Ő (csak így, egyszerűen) Korsch, nevét nagyjából az utolsó előtti pillanatban vettem kölcsön egy roppant megnyerő németországi munkatársamtól, ha már maga a szereplő (meglehet, nem deklaráltan) amúgy is osztrák, esetleg sváb származású.

Gyula és Korsch, akárcsank főszereplőnk, a Földalatti építkezésén dolgoznak, gyakorlatilag elválaszthatatlan haverok. Nem megyek ebbe most bele, beszéljen magáért a történet, de talán az nem számít spoilernek, ha elmondom, hogy megalkotásukkor amolyan archetipikus páros ellentétes, illetve egymást kiegészítő tagjaiként képzeltük el őket (lásd még: Stan és Pan, Spencer és Hill, R2 és 3CPO, Kapa és Pepe, stb), történetbéli szerepük is ezt tükrözi majd. (Ennek kapcsán viszont pont most, ahogy írom ezt, feltűnt egy apró érdekesség: Scorbával gyakran kaptunk magunkat azon, hogy noha nagyon sok mozzanatot átgondolatlannak éreztünk és érzünk egészen mostanáig is, a mérleg másik felén akadnak olyan elemek, amik mintha önjáróvá váltak volna, és itt most nem arra a ponyvaírói fordulatra kell gondolni, mely szerint "a szereplőink mintha önálló életre keltek volna". Jelen esetben szimplán csak az szúrt szemet, hogy fenti két karakter egyikének kizárólag kereszt-, míg a másiknak csak vezetékneve van, ezzel is mintegy kiegészítve egymást, és ez tök véletlenül, a leadás előtti utolsó hajrában alakult így. Nem nagy kunszt, de én szeretek ilyesmikre rábukkanni, akár mások műveiben is.)

Bár a végeredményen talán nem látszik, Gyula és Korsch figurájának az említetteken kívül volt egy konkrét képi ihletője is, jelesen Bruno Paul egy karikatúrája, ami 1901-ben a Simplicissimusban jelent meg, íme:


A pontos tervezés hiánya amúgy még ezeknél a figuráknál is megmutatkozott, olykor a legostobább módon. Korsch ugye jól láthatóan egy vörös kendőt hord a nyakában - nagyjából az első oldal rajzolása közben találtam ki, hogy oké, akkor hordjon a csuklóján is egy hasonlót. Erre leginkább azért volt szükség akkor és ott, mert (!!!!SPOILER!!!!SPOILER!!!!!) a legelső paneleken az ő kezét látjuk, ahogy felvesz egy csákányt, és hát valahonnan tudnunk kell, hogy az bizony az ő keze. A gond csak az, hogy amint a csuklókendő betöltötte ezt a funkcióját, én hol emlékeztem rá később, hol nem. Ahol nem, ott helyenként utólag Pshoppal belemanipulálgattam valamit (nagyon, nagyon hányavetien), de legtöbbször inkább nagyvonalúan megfeledkeztem azon premisszámról, miszerint "az olvasó nem hülye" és eldöntöttem, hogy ezt majd úgyse veszi észre senki (A Bábelben amúgy is kicsi a rakást játszanak a continuity errorok, mint utólag rájöttem).

Ámde lássuk harmadik versenyzőnket, főhősünk hites nejét, Klárát! Aki ilyesféleképpen néz ki:


Na ja, legalábbis nagyjából, valójában nem ennyire csókos szájú, meg a szemei sem ülnek ennyire ijesztően távol egymástól, de az összbenyomás talán stimmel. Azt hiszem, Klára egy olyan karakter volt, akinek a történeten belüli szerepét egy kicsit jobban befolyásolta az, ahogy én elképzeltem, mint ahogy szó szerint megírtuk eredetileg a scriptben. Scorba talán majd kijavít, de az volt a benyomásom, hogy ő egy úgymond ideálisabb nőalakot képzelt el, aki a meggyötört főhős számára menedéket és szépséget jelent, míg nekem (az utóbbiakkal tulajdonképpen egyáltalán nem vitatkozva) egy sokkal hétköznapibb, a korba és miliőbe (kétkezi munkáscsalád a századfordulón) jobban illeszkedő figura lebegett a szemem előtt. Klára alapvetően jámbor, be- és elfogadó asszony, tele melegséggel és szeretettel, de a hétköznapi gondok, a szegénység egyszerűen lehúzzák arra a szintre, ahol a féltése és gondoskodása átfordul házsártosságba, és helyenként egyenesen hárpiaként viselkedik. A rajzzal is ezt a benyomást szerettem volna erősíteni: nem tudom, mennyire sikerült megvalósítani, de a terv az volt, hogy Klára egy középkorú, kissé megtört, de szívós nő, akin azért látni, hogy fiatalabb korában a maga módján nagyon is csinos és tűzről pattant volt, csak hát a megélhetés, a család, meg még az a folyton hülyéket kérdező kölyök is ...

Lezárásképpen még egy gondolat magukról a rajzokról: nem kezdem el megint a rinyát arról, hogy mennyire nem vagyok jó rajzoló, aki eredetileg ezt felrótta volna, de idáig olvasott, mostanra szerintem érti, hogy tisztában vagyok a hiányosságaimmal, és hogy nem is a profik ligájában kívánok ringbe szállni. Viszont számomra nagyon érdekes az, hogy mikor nem egészen fél éve ezeket a terveket készítettem, odáig voltam a felfedezéstől, hogy assszttakurva, én ilyet is tudok, most feltöltögetés közben meg fogom a fejem, amiért az itt látható igénytelenségekhez hasonlóakat bírtam megengedni magamnak. Ezt nagyon is pozitívan értékelem. Nem fűtenek hiú remények, de annak eléggé tudok örülni, ha ráébredek, hogy minden behatároltságom mellett képes megújulni a fejlődési igényem és az alkotói kedvem, és azt hiszem, leginkább ennek köszönhetően fogok addig molyolni ezzel az egésszel, amíg csak a kisbetűs, bugyuta életem engedi.
tovább...

kísérletezés

Alighanem már korábban is egyértelművé vált, hogy eléggé kísérletezős lett ez a Bábeles képregény, amivel önmagában ugye nem is lenne baj, sőt. A probléma ott kezdődik, ha az ember aránytalanul sok időt öl bele a dologba, és már nem tudja egy vállrándítással elintézni, ha a kísérlet nem sikerül jól, mint mondjuk tenné egy max egy hét alatt megírt novella esetében, mondván, hogy na majd akkor legközelebb máshogy kísérletezek aztán majd meglátjuk.
Részemről természetesen sokkal kevesebb időt öltem a Bábelbe, mint Iván barátom - nyilván a rajzolás, színezés nagyságrendekkel több munkaórába kerül, mint a sztori kitalálása - ezért lehet az, hogy nekem speciel sikerül is lazábban kezelnem, és ugyanakkor pozitívabban látnom a végeredményt.

Szerintem ugyanis egyáltalán nem lett rossz. Lehet, hogy túl sokat markoltunk, lehet, hogy túlságosan el akartunk rugaszkodni bizonyos bevett szabályoktól, de így elnézve a dolgot, simán tudom rá azt mondani, hogy egynek jó. Aztán ha rajtunk kívül senki másnak nem is tetszik (ami egyébként szerencsére már most nem igaz az eddigi visszajelzések alapján), hát akkor levonjuk a tanulságot, legközelebb több nátrium-hexametafoszfátot teszünk bele, magunkban meg csendesen azzal vigasztalódunk, hogy "megelőzte a korát" és hasonlók, mint általában a meg nem értett művészlelkek.

Egyébként Iván barátom kitartása és csökönyössége előtt tényleg le a kalappal, a világ meg kapja be, hogy csak így lehet véghezvinni ilyen álmokat. Én a magam részéről kevésbé vettem véresen a dolgot, már az elején mondtam neki, hogy ha ez csak így megy, akkor inkább halasszuk jövőre a megjelenést és csinálja kényelmes tempóban, mert hát az senkinek nem jó, ha tönkreteszi bele magát és a kapcsolatait, és még meg is utálja a dolgot menet közben. Persze nem hallgatott rám, ami miatt én folyamatosan csóváltam a fejem, és hát mivel deklaráltan nem akartam követni a példáját, gyakran össze is zörrentünk azon, ha én egy-egy sürgős szkriptelős feladatot kisebb prioritással helyeztem egyéb teendőim mögé. Az én tempómban aztán persze jövő év végére lett volna meg a képregény, és én sem tagadom, hogy örülök neki, hogy még idén megjelenhet, Iván önfeláldozásának hála, úgyhogy elismerem, hogy az ő hozzáállása áldásos volt ennek érdekében.
Sajnos a folyamatos feszültség miatt néha előfordultak köztünk sokkal meredekebb "kreatív differenciák", mint a Strobi esetében, és mindketten kicsit túlreagáltunk dolgokat, de asszem így a végére mondhatom, hogy sikerült ezeket elsimítani. A képregénynek ezek a nézeteltérések alighanem csak a hasznára váltak, bármelyikünk privát verziójánál jobban átgondolt, sokrétűbb lett így az anyag, legfeljebb több odafigyelést igényel, ha itt-ott az eredetileg egyértelműbben kihangsúlyozott részletek visszafogottabban, az összetettebb megvilágítás miatt kevésbé markánsan kerültek a végső verzióba.

Szóval nem osztom Iván borúlátását, szerintem van okunk örülni ennek a megjelenésnek, persze félve várjuk a közönség reakcióit, dehát ez mindig így szokott lenni. Remélem, legközelebb ő is relaxáltabban tud dolgozni, és így a sok munkát sikerül majd úgy hasznosítania, hogy - a szerénykedés kötelező köreit félretéve - ő is elégedett legyen a végeredménnyel.
tovább...

Fuss el véle ... bárcsak

Nem sokkal a rajzolás megkezdése után indítottuk el ezt a blogot, eredeti célja ugye az alkotói munka lépésről lépésre történő dokumentálása lett volna, csak azzal nem számoltunk, hogy az egyszeri ember vagy dumál, vagy serénykedik, a kettő között pedig csak szűk mezsgye marad bármilyen kompromisszumnak. Utolsó bejelentkezésünkkor a hetedik oldal környékén jártunk, megfogyva bár, de törve de, és mit tudtuk mi még akkor, mi lesz ennek a vége. Hát, vége az éppenséggel lett - hogy milyen, annak eldöntését a rokonokra, üzletfelekre és a (feltehetőleg tökéletesen közömbös) utókorra bíznánk. Ami hattyúdalra még futja, az alább olvasható.

Ugyan mostanra már nyilvánvaló, hogy az Építkezési Naplót a kutya (ha-ha) sem olvassa, azért, hogy valahol elhangozzon, így, kereken, kijelentem: elkészültünk. A szöveg, az oldalak egytől egyig készek, borítónk van, méghozzá csudiszép by whoisnot, a nyomdai előkészítésen túlvagyunk, innentől már csak viszonylag kevés sikerülhet félre, már ami a megjelenés tényét illeti.
Attól tartok, ezzel akarva-akaratlanul egyszersmind rávilágítok az egész helyzet tragikomikumára, hiszen milyen dolog már egy 32, sőt, ha csak a sztorit vesszük, 29 oldalas, többnyire inkább rosszul, mint jól megrajzolt képregényfüzet elkészülésének ekkora jelentőséget tuajdonítani. És az milyen, hogy ehhez az elkészüléshez közel félévnyi, lemondásokkal és - mondjuk ki - szenvedéssel teli, sőt, végső soron veszteséggel járó kőkemény munka volt szükséges.

Félreértés ne essék, én itt ténylegesen rinyálok. Örülök, hogy elkészült a Bábel, örülök, hogy ki tudtam tartani mellette, de azt a kálváriát, amivel ez járt, senkinek nem kívánom. Szemfüles olvasók ezen a ponton nyilván megjegyezhetnék, hogy ha képzettebb, rutinosabb rajzoló (vagy író) lennék, akkor egy ilyen léptékű történetet kihúzással-színezéssel együtt két hónap alatt be tudtam volna fejezni, akár polgári meló mellett is, és ha már mégsem sikerült, akkor minek vágtam bele, illetve (ha már belevágtam), akkor minek siránkozom.

Kérem alássan, különösebben tehetségesnek nem, de (mint ahogy az talán némely korábbi bejegyzésből is sejthető) elhivatottnak azért tartom magamat. Adta magát egy lehetőség, élethelyzet, vagy nem is tudom, minek nevezzem, aminek következtében lehetőségem nyílt egy saját történetet, saját rajzokkal elmesélni, és - mégiscsak a 21. században tengődünk, tetejébe Magyarföldön - decensen tudatos karrierépítgetés ide vagy oda, hülye lettem volna nem élni vele, hiszen ki tudja, nem az utolsó-e, és akkor legalább ennyi lenyomata legyen már a zsebnovelláknak és fiókfirkáknak, amik az évek során felhalmozódtak.

Tehát tisztelettel kéretik a következőket figyelembe venni:

- Bármi, ami a kezeim közül a nyilvánosság elé kikerül, legyen az rajz, vagy szöveg, távolról sem a profizmus igényével (és pláne nem annak szándékolt illúziójával) készül. Minden szempontból hobbialkotó vagyok, akinek tök véletlenül megadatott, hogy a négy-öt haverján kívül még néhány ismeretlenhez is eljuttassa zsebhokizásának eredményeit.

- Említett hobbialkotást beszúrni a hétköznapi életben támadó apró résekbe nemhogy lehetetlen, hanem egyenesen egzisztenciát veszélyeztető. 28 évesen ledolgozni nyolc órát, majd úgy hazaiszkolni, hogy se egy rutinbevásárlásra, se egy villámvacsorára, se a minimálison túlmutató kommunikációra a környezeteddel (szerelmeddel/barátaiddal/családoddal) nincs időd, sőt, előreláthatólag hajnalig rajzolsz, és kurva szerencsés vagy, ha másnapra sikerült 3-4 órát aludnod, nos, az nem annyira klassz. Persze, senki nem kényszerít, akkor meg minek csinálom? (A válasz valahol a fenti néhány sorban van, én sem tudom, pontosan hol. De ott van.)

- Ez itten nem valamiféle hivatalos honlap, hanem blog. Reklámoztuk itt-ott, de soha nem az volt a cél, hogy jófejeskedjünk (illetve jófejeskedjek, Scorba a beindítás óta nem túl sok figyelmet szentelt a dolognak, de ezt nem igazán tudom rossz néven venni), ellenben úgy gondolom, hogy ha már az alkotói folyamatról akarunk írni, és ez történetesen némi megzuhanással járt, akkor a naturalizmus jegyében márpedig szó lesz némi megzuhanásról is. Ahogy alkotó embernek a kritikákra reagálva mondania szokás: Ha nem tetszik, csinálj jobbat, vázz.

Most, hogy jól megindokoltam (azt hiszem, leginkább magamnak), hogy miért is szabad itt nekem hisztiznem, egyben kiontva belsőségeimet, idehányom minden kedves érdeklődőnek, hogy nagyon-nagyon szar volt a Bábelt megcsinálni, az első pillanattól az utolsóig. Akadtak ugyan pillanatok, amik ha örömmel nem is, de visszaigazolással jártak, de ezek közelről sem tudták azt a többmázsányi lemondást és ön (és más-)megerőszakolást kompenzálni, ami ahhoz kellett, hogy végül elkészüljön az a vékonyka füzet, amit majd november végén a kezébe vehet a nagyérdemű.

És hát itt rejlik a tragikomikum, a pont, amiről nem tudom eldönteni, hogy megsirassam, vagy kiröhögjem-e: még ha fel is tesszük, hogy bárki (mondjuk Scorba és én, miért is ne) önként és dalolva, örömtől és tettvágytól duzzadó kebellel fél évet szentel egy képregény elkészítésének, akkor is abszurd, hogy a végeredmény egy fél óra alatt végigpörgethető, 32 oldalas füzetecske legyen. Ami jobb helyeken kéthavonta-havonta jelenik meg, ugye.

Az meg más tészta, hogy ennyi idő alatt egy ilyen nyúlfarknyi anyagtól az ember igencsak eltávolodik. Egyszerűen túl sok elemző gondolkodás jut egy túl behatárolt témára, és a vége úgyis az lesz, hogy minden fogcsikorgató távolságtartás mellett újabb és újabb hibákat találsz vagy vélsz felfedezni, míg végül trágyának tartod az egészet, úgy, ahogy van.

A végeredmény tehát - jelen szemszögből, bár őszintén remélem, hogy némi idő elteltével és ezzel párhuzamosan távolságnyeréssel ez változni fog - az, hogy volt egy roppant szar fél évem, aminek az eredménye egyelőre egy megbicsaklott kapcsolat és egy funny book, amivel én személy szerint (a szubjektíve érzékelt erényeit azért nem elvitatva) nem igazán tudok mit kezdeni. Fogalmam nincs, hogy megérte-e, valami csak volt benne, ha már végigcsináltam, ha más nem, talán kicsit kevésbé fogok morcosan nézni a halálos ágyamon. Esetleg akkor is azt fogom mondani, mint most:

"Hát ez nagyon szar volt, de folyt. köv."









tovább...

Jelek a napban

Legkésőbb Alan Moore óta tudjuk, hogy a képregény formai adottságainál fogva legalább annyira alkalmas a szövevényes utalásokra - és ezáltal az önmagán való túlmutatásra - mint bármelyik más művészeti ág, sőt, szöveg és (álló)kép gondosan megkomponált elegye a közlés és befogadás máshol ha nem is ismeretlen, de jóval nehezebben megvalósítható formáit teszi lehetővé. Magunk nyilván kispályások vagyunk, de azért próbálkozunk.

A Stroboscopát boncolgatva néhányan - és ennek nagyon örült a gonosz, fekete szívünk - kiemelték, hogy mennyire tetszett nekik a történetben elejtett néhány utalás, melyek - a knet-es czben szavait fejből és tuti nem szó szerint idézve - "térben és időben ügyesen helyezik el a sztorit". Örült a gonosz, fekete szívünk, mert egyrészt ezek szerint valaki észrevette ezeket, másrészt mert nem csak, hogy észrevehetőek voltak, de még nekik szánt funkciójukat is betöltötték. Mindebben ugyanis korántsem voltunk biztosak, inkább csak magunk örömére, idolunknak (ige, igen, Moore, ígérem, nem fogom a kelleténél gyakrabban leírni a nevét) szánt, erősen burkolt hommage-ként szőttük bele Bajkó Zsiga kálváriájába őket, a sztorit pedig igyekeztünk úgy megírni, hogy egyetlen célzás figyelmen kívül hagyása se roncsolja azt, ami, az utólagos tapasztalatokból kiindulva, merem kijelenteni, sikerült. Aki észrevette őket, annak talán adtak némi pluszt, viszont nem vettek el semmit attól, aki nem.
(Igaz, egy poén, talán a legnagyobb, legalábbis a legközpontibb, tudtommal senkinek nem esett le, meglehet, ennek oka abban keresendő, hogy ezen az egy ponton elvetettük a sulykot, és kevésbé közérthető dolog kapcsán köszörültük a torkunkat markánsan. Ha valakit még érdekelne: Szabó Dezső novellái között érdemes keresgélni - a bénázásunkon kívül ez az oka amúgy annak is, hogy az Édes Anna utalás nem rímel a sztori évszámára. De már így is túl sokat mondtam, most meg kell, hogy öljünk.).

Az imént említetteken túl igazából még egy oka volt és van az utalgatásra való hajlamunknak (azt most nem venném be a felsorolásba, hogy félművelt, ellenben végletesen elsznobult, arrogáns senkik vagyunk, akik mások tollaival ékeskedve remélnek némi elismerést bezsebelni), és részben ezt világítja meg a czbentől (félre)idézett (fél)mondat: nemtom, Scorba ezt pontosan miként fogalmazná meg, de gyakran volt szó közöttünk erről, és az én olvasatomban ez az ok, vagyis cél nem más, mint a sztori integritása és belső koherenciája.

A Strobit, és most a Bábel vermét is kiterjedt utánajárás előzte meg. Tudatosan nem a "komoly" és a "kutatómunka" kifejezéseket használom, mert ezekre se időnk, se energiánk nem volt, épp elég egy huszon- harmiciksz oldalas funnybook kitalálása, megírása, megrajzolása. Egy átlagos történelem-, irodalom-, vagy mittomén, művészettöris egyetemi hallgató feltehetőleg körberöhögné az ordító tárgyi tévedéseinket, de a cél igazából az volt, hogy a hozzánk hasonló tájékozottságú olvasóknak egy - első blikkre legalábbis - hitelesnek és atmoszférikusnak tetsző benyomást közvetítsünk választott díszletünkről. Ugyanakkor egy történetnek vannak olyan súlypontjai, melyeknél a hitelesség megkerülhetetlen, és éppen ezeket igyekeztünk lefedni azzal a bizonyos "kiterjedt utánajárással".

Hogy miként nézett ki valójában a Strobiban egy panel erejéig felbukkanó Pesti Hírlap szerkesztősége, és hogy létezett-e benne kis üvegkalicka, mely mögött kifutófiúsapkás öregember pötyögte le írógépen az apróhírdetéseket, nem tudom, de őszintén szólva nem tartom valószínűnek. Viszont nem is az volt a cél, hogy Régimagyarújságokbóldiplomázó Béla elégedetett sikkantásokkal nyugtázza a rekonstrukció helytállóságát, hanem hogy a többi olvasó elhiggye, szigorúan a helyszín sztorin belüli szerepét tekintve, hogy ez akár így is kinézhetett. Mint ahogy én is elhinném.

Ugyanakkor egy elbeszélésnek akadnak olyan elemei, ahol nem illik kamuzni, ezek pedig meghökkentő módon valahol az alapoknál és a fordulópontoknál helyezkednek el. Sorozatgyilkosról meséltünk, tehát a Cinkotai Rém nem kerülhette el, hogy legalább egy mellesleg elejtett mondat erejéig ne rángassuk bele az ügybe. Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet már akkor is létezett. A stroboszkópot feltalálták. Budapesten (bár napjainkhoz hasonlóan már akkor is némi késéssel) javában tombolt a spiritiszta divat (Karinthy nem sokkal később szokásosan gyilkos krokit írt a teozófusokról), vagyis Bajkó nem a város egyetlen szellemidézőjéhez tévedt be kíváncsiságból, hanem egyhez a számtalan közül. Az már az ő baja, hogy Küryné, ellenben legtöbb, történelmileg hitelesebb kollégájával ellentétben nem vattával pótolta az ektoplazmát. Mindezek - és némely más apróság - olyan részletek, melyek nélkül a történet nemhogy nem működne rendesen, de ki sem alakult volna. Talán később majd írok a Strobi megírásának folyamatáról, de régi jegyzeteket visszaolvasva helyenként döbbenetes látni, hogy hol kezdtük, majd fontos részleteknek utánajárva hová jutottunk el (csak egy apró adalék: ha nincs Rippl-Rónai Fekete fátyolos hölgy festménye, akkor talán Strobi sincs, pedig hát pont ez még utalás szintjén se bukkan fel sehol).

Ezt értem a sztori integritása alatt. Az utalás nagyon erős eszköz tud lenni, és ha kellő tudatossággal és eleganciával (a mértékletességről azonban nem megfeledkezve) használják, olyan értelmezési ösvényekre terelheti az olvasót, melyekre egy puszta kijelentés ("Bajkó hirdetések alapján szedte áldozatait") sosem lenne képes. Szerintem azonban ennél is fontosabb az a hatása, miszerint alattomban, csöndben, a háttérben összefogja, és a megfelelő koordinátarendszerbe repíti a sztorit - miként Dávid parittyagolyója böki ki Góliát szemét. Nem feltétlenül fontos, hogy észrevegye bárki azt a háttérben serényen jelentkező kis strébert - viszont ha nem lenne ott, az osztály dinamikája teljesen máshogy festene, és akkor már nem is ugyanaz az osztály lenne.

Persze semmi rossz nincs egy jó kis posztmodernbe hajló nyomvadászatban. A könyv, ami véglegesen a képregényrajongás felé billentette nálam a mérleget, Moore (tessék, megint leírtam) League of Extraordinary Gentlemen-je volt, melynek sokan hibájaként rótták fel a folyamatos kikacsintgatásokat és konkáv-sokszögű referenciáit (ők a Black Dossier-t nyilván maximum ólomszkafanderben hajlandóak megközelíteni, bár szerintem az általánosan mesterműnek tartott From Hell élvezeti értéke is jelentősen csorbul, ha az ember legalább a mellékelt jegyzeteket nem böngészi hozzá, szóval nem értem, mi bajuk). Nem gondolom magam különösebben művelt embernek, plusz az volt az első ismerkedésem a képregénnyel, mint "komoly" műfajjal, de emlékszem, már elsőre is lenyűgözött a rengeteg apró kapu, amin keresztül nem csak magát az LXG-t, de a 19. századi kalandirodalmat magába sűrítő holdudvarát is be lehetett járni. Pedig az egyértelmű utalásoktól eltekintve töredékét sem értettem (megfelelő olvasottság híján nem is érthettem) a felbukkanó apró gegeknek, de már akkor, elsőre éreztem, hogy hoppá, ebben sokkal több van, mint ami elsőre, másodszorra, sokadszorra látszik. Láttam a jeleket, csak éppen azt nem tudtam mindig, hogy mit jelentenek. Egyvalamit azonban csalhatatlanul közölt velem ez a fajta elbeszélésmód: hogy az író partnernek tekint, nem néz hülyének, hanem odakacsint: "Tetszik a jó kis kalandtörténet? Akkor gyerünk, van emögött még jóval több is."

És hát az olvasó nem hülye. Ne szépítsük, szép számmal létezik hülye olvasó. De maga az Olvasó nem hülye. Az az író, aki ezt nem veszi figyelembe, csak saját magát minősíti. Az olvasónak nem hogy egyszerűsítés kell, hogy egy művet élvezzen, hanem épp ellenkezőleg: kihívás. Nem legyőzhetetlen, nem az író aknamunkáját vagy fellebbezhetetlen intellektualitását harsogó, hanem játékos, összekacsintó kihívás, melyre válaszolva a befogadó ugyanúgy aktív részese lehet a műnek, mit a közlő.

A Bábel vermében ismét elszórtunk ezt-azt. Kevésbé geg-jellegű, mint a Strobiban: ott kikacsintások voltak, itt inkább szimbólumok lesznek. Előfordulnak majd külön nem hangsúlyozott utalások létező, vagy legalábbis akkor létezett helyszínekre, személyekre, valóban megtörtént eseményekre. Egyiket sem fogjuk túl - vagy egyáltalán magyarázni, már csak azért sem, mert narrációnk belső szemszöge nem engedi meg, hogy egy 1896ban élő átlagember számára hétköznapinak tűnő mozzanatokat kiemelten láttasson. Lesz egy szereplőnk, aki mondatai közé rendszerint német sorokat fűz majd, és ezeket nem fordítjuk le majd becsillagozva, lábjegyzetként. Azért beszél így, mert akkoriban a német még általánosan elterjedt nyelv volt Budapesten? Vagy mert sznob? Esetleg valami egészen más okból kifolyólag? És mit jelent az, amit mond?

Azt hiszem, napjainkban, ahol lassan majd mindenkinek Google a barátja, végképp nem lenne szabad riasztónak lennie egy ilyesfajta megközelítésnek. Lehet, hogy tévedek ebben, de azért inkább megelőlegezném azt a bizalmat minden egyes potenciális vagy jövőbeli olvasónknak, hogy az olcsó szórakozás és az igényes (brrr) szórakozás között csöndben és derűsen elhelyezkedő szimpla szórakozást választja. Ha nem tennék így, fölöslegesnek érezném, hogy írjak.




tovább...

Bábel neve, avagy Zűrzavar, első felvonás

Mikor nevén kell nevezni a gyereket, többnyire nagy dilemmában vagyok, és nem nyugszom addig, amíg az a név önmagán kívül nem jelent valami mást is: imádom a rejtvényeket és a látszólag ad hoc jellegű kifejezésekbe elrejtett utalásokat. Ez persze akár az eredetiség hiányának is betudható lehet, hiszen kölcsönvenni, idézgetni nem agysebészet, néha viszont jól tud elsülni. Most azoban lehet, hogy belegabalyodtam.

Már nem tudom pontosan, miért pont Bábel verme lett a cím, csak azt tudom, honnan loptam. Ez már csak azért is érdekes, mert jelen esetben a "van egy jó címem, kéne hozzá egy sztorit írni" minősített esetével állunk szemben. Egy rekonstrukcióra talán még futja.

Egy időben (konkrétan a 2008-as tavaszi koncertet követő néhány hónapban) oda-vissza futott a lejátszómban az Einstürzende Neubauten Ende neu lemeze, melynek utolsó tétele a Schacht von Babel (ezt most nem fordítanám le). Maga a dal még csak különösebben fel sem tűnt, voltak más kedvenceim. A címen viszont fennakadhatott a szemem, fülem, agyam vagy egyebem, hiszen a blog szempontjából következő releváns mozzanat, amire emlékszem, hogy ebből kapcsoltam a földalatti vasút témájára (ha már századfordulós Budapest a játék neve). És ezen a ponton indulhatott be az a kirakós, amire így utólag tényleg már csak következtetni tudok.

Adott volt tehát két pont - jelesen a cím és a központi történelmi esemény - amiből valami tartalmat szerettem volna kihozni. A valószínű asszociációkat itt kissé nehézkes lenne részletezni, egyrészt mert óhatatlanul némi spoilerezést eredményezne, másrészt mert ugye magam sem tudom már, mi vezetett mihez, lényeg, hogy végül ebből a csírából kezdett el kinőni az, amin jelenleg dolgozunk (hozzátéve persze, hogy a konkrét történet azon elemei, melyeket Scorba ehhez a gondolati-hangulati háttérhez szállított később, nyilván teljesen más forrásokból származtak).

Később esett csak le, hogy a Neubauten is csak kölcsönvette a kifejezést, mégpedig nem mástól, mint mindannyiunk kedvenc elidegenedés-krónikásától, Franz Kafkától. Namármost, a kisérleti ipari zene pionírjaitól lenyúlni egy dalcímet menő popkulturális utalás, ellenben úgy idézni egy világirodalmi óriást, hogy nem tudsz róla, szimplán tahóság.

Szerencsére némi kutatómunkával sikerült kideríteni, hogy Kafkánál a "Schacht von Babel" nem címe semmilyen írásnak, sőt, tulajdonképpen csak egy alig pár sornyi töredék, ami életében meg sem jelent. Cserébe hosszas tanulmányok foglalkoznak e töredék kivesézésével, melyek első blikkre sem egyeztethetőek össze semmilyen szinten választott témánkkal, de sebaj.

Ilyen helyzetekben többnyire igyekszem önmérsékletet tanúsítani, de ezúttal alantas leszek: egyszerűen túlzottan tetszik a cím ahhoz, hogy lemondjak róla. Ha nagyon megerőltetnénk magunkat, talán még a Kafka-hátteret is beleerőltethetnénk a történetbe, csak hogy hitelesebbnek tűnjön, de hát minek. Inkább büszkén kihúzom magam, kijelentem, hogy loptam, és akkor most jöhet a Per (Ha. Ha. Ha.)




tovább...

lila köd telepedett a városra

Érdekes dolog ez a közös alkotás, felteszem többen akadnak, akiket direkt ennek a menete miatt érdekel majd ez a blog. Mert ugye nem arról van szó, hogy egyvalaki megírja a forgatókönyvet, a másik meg megrajzolja és kész, hanem mint Iván barátom is említette, közös kocsm..., ahem beszélgetések során alakul ki a történet (aztán persze a rajzolás kizárólag Iván reszortja). Ezért aztán, ha előfordul, hogy Ivánra "rajzolóként" hivatkozunk, az nem azt jelenti, hogy ő "csak" rajzolta a képregényt, erre szeretném nyomatékosan felhívni a figyelmet.
Írta is itt az előző pósztban Iván, hogy vicces lenne, ha meglenne még valahol az első vázlat - hát nálam akad itt valami, bár ez inkább már csak a második sajnos, az első még egy vonalas noteszbe íródott, jobb híján egy aranyszínű zseléstollal, amit még a Stroboscopa fekete belső borítójának dedikálása végett vettünk... na de ez is vicces, bár persze olvashatatlan. sebaj, azért megmutatom, a tovább mögött.




szóval az úgy nézett ki, hogy Iván kitalálta, hogy a háttér legyen a földalatti építése, aztán elgondolkoztunk rajta, hogy nagyjából mit akarunk ebből kihozni nagyon alapszinten (párhuzamok, szimbólumok, ilyesmik terén), aztán ott álltunk, hogy okés, ez rendben van, de ez így nem egy történet. Kéne még ennek a tetejére valami cselekmény.
Innentől az volt az önként magamra vállalt feladatom, hogy valami sztorit kitaláljak erre a háttérre.
Néhány hónappal később elő is álltam valamivel, ami nem volt egy hagyományos értelemben vett koherens cselekmény, de legalább benne volt sokminden, ami akkoriban éppen foglalkoztatott, aztán azóta belekerült még egy pár dolog, és még persze Iván is hozzá tett ezt-azt.

A végeredmény mondhatni újszerű lett, bár egy ponton úgy éreztük, ez a nem hagyományos elbeszélésmód talán elrettentő is lehet az olvasó számára, de nekünk valamiért mégis összeállt és tetszett a dolog.

Az alapos vázlat megléte után Iván elkezdte kifejteni panelszinten a cselekményt - és a frappáns dialógusok is az ő elméjét dícsérik (azért még ebbe is belekotnyeleskedek én is, de itt már elenyésző a szerepem). Mert hogy ez úgy néz ki, hogy a vázlatban még csak annyi áll, hogy "itt kb arról beszélnek hogy", aztán Iván ennek konkrét hangot ad (mint ahogy ez már a Stroboscopa esetében is zajlott).
Végül pedig, folyamatosan, ahogy Iván elkészül a rajzokkal, nekiállok összebuborékozni az oldalakat - ez volna a menetrend.

Jelenleg ott tartunk, hogy kb az első 12 oldallal vagyunk kibékülve... bár a többi is megvan nagyjából, de még meglehetősen képlékenyen. a harci feladatom az lenne, hogy a folytatást vesézzem ki, mire Iván odaérne a rajzolással, én pedig iparkodok ennek eleget tenni, bár számtalan kifogásom akad arra, amiért nem haladok ezzel, közben meg persze el is ásom magam emiatt gondolatban, hiszen szegény Iván megszakad a munkával én meg itt totojázok azzal, amit nekem kéne csinálnom. Na de remélem, időben elkészülnek a hiányzó oldalak is.

Ami ezt az egész "újszerű történetvezetést" meg "szimbólumokra alapozást" illeti: gyakori beszédtéma ez közöttünk, hogy nem szabad engedni, hogy elhatalmasodjék a képregényen a lila köd, pláne, hogy a Stroboscopát dicsérő kritikusok többek közt a művészkedéstől mentes mesélést emelték ki pozitívumként. Most is ezen a kötélen táncolunk: hogy ne legyen se túlzottan elművészkedett, se túl kommersz a végeredmény.
Furcsa módon kettőnk közül Iván pártolja jobban a közérthetőséget - pedig én is vehemensen szoktam kardoskodni emellett, most valahogy mégis kevésbé zavar a balladai homály. Aztán van olyan is, hogy én szeretnék odaírni valahova egy kicsit jobban kifejtett monológot, és ő hurrog le, hogy ez már szájbarágás lenne (holott szerintem korántsem).

Nohát, szó ami szó, kicsit tartunk attól, hogy ilyen szempontból ez egy kicsit elszálltabb történet lesz, mint a Stroboscopa volt. Kompenzálásképp kitaláltuk, hogy a következő képregényünk majd cselekményorientáltabb lesz (éppen ma történt, hogy eszembe jutott egy számomra legalábbis tetszetős háttér és gondolati alap a következő képregényhez, de ez még nagyon a jövő zenéje).

Mindenesetre remélem, nem fogjátok majd nagyon lila ködbe burkolózónak tartani a Bábelt, ha elkészül végre.
tovább...

Munkaterv

A Milleniumi Földalatti Vasút, manapság közkeletűbb nevén kisföldalatti építése feszített tempóban zajlott: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa csak azzal a feltétellel engedélyezte a munkálatokat, ha azokkal a Milleniumi Ünnepségekre végeznek. A verseny 1894 nyarán vette kezdetét, a tervezett átadásig alig 21 hónap volt hátra. A munkások eleinte heti hat napot dolgoztak, utóbb már vasárnaponként is. Mélyen együttérzek velük.

A terv, hogy a Stroboscopának legyen utódja, rögtön annak megjelenése után, tehát 2008 késő tavaszán felmerült, sőt, lényegében az alapkoncepció is egyből megvolt, bár a jelenlegitől meglehetősen eltérő elképzeléseink voltak a történet pontos mikéntjeiről. Igaz, elsőre nem sokra futotta: nekem mindössze egy kocsmázás dereng, amikor kissé fásultan és minden bizonnyal jócskán erőltetetten próbáltunk összerakni valami épkézláb szinopszis-félét (sokért nem adnám, ha az akkor összefirkált néhány papírfecni előkerülne valahonnét). Emlékeim szerint az a megbeszélés aztán valami vadállat hepajba torkollott, kezdetét vette a nyár, mi pedig lecsüccsentünk sovány kis babérjainkra, és ahogy volt, elfelejtettük az egészet.

Telt, múlt az idő, közben mindenfélék történtek (a magam részéről 2008 második felében igen gyors és drasztikus magánéleti változások zajlottak, de azt hiszem, Scorba sem panaszkodhat), és bár ímmel-ámmal előkerült a téma, valahogy pár "jaja, kéne csinálni" jellegű megjegyzésnél többre sosem futotta. Nyilván közrejátszott a dologban, hogy anno akkor a Strobit bár idegbeteg körülmények között, de sikerült gyakorlatilag nulláról 3-4 hét alatt összedobni, és azt hiszem úgy voltunk vele, hogy ennyi időt munka mellett is bármikor tudunk szorítani a nemes ügynek, tehát minek siessünk.

Ha csak úgy nem.

Emlékszem, újévhez közelítvén már kezdtem kicsit fészkelődős lenni, hogy jó, jó, a korábban feltételezettekkel szemben csak összehoztam egy képregényt, publikálták is, jól is fogadták, de talán nem kellene életem hátralévő részében révült mosollyal ennek örülnöm. Nademostaztántényleg-hangnemben újra asztalra került a téma, feltámadt a nosztalgia a Scorbával lezavart kreatív brainstormingok iránt, némi chat is folyt ez ügyben. Megállapítottuk, hogy fölösleges rinyálni, gyakorlatilag megvan a történetünk. Ekkor elkövettem a hibát, hogy megnyitottam a "Bábel" feliratú fájlt, amit még valamikor nyáron hoztam létre.
Mindössze egy pár pontból álló felsorolást tartalmazott, hogy minek legyek szíves utánanézni alázatos kutatómunkával (ezek között kiemelt helyet foglalt el a korabeli csendőri egyenruha - a script jelenlegi állása szerint egy oldalon fognak csendőrök szerepelni, azok is a háttérben.)

És lőn, ismételten hagytuk a francba az egészet. Közben persze minden ismerősnek szemrebbenés nélkül azt hazudtam, mikor megkérdezték, hogy lesz-e következő képregény, hogy persze, ezerrel dolgozunk rajta.

Ha nincs az Alfabéta, könnyen lehet, hogy legközelebb csak két év múlva jelentkezünk megint, önköltséges, fekete-fehér kiadvánnyal. Már a jelölés hatalmas meglepetésként ért mindkettőnket, és gyakorlatilag annak a hatására is biztosak voltunk, hogy most már pillanatokon belül nekilátunk érdemben is. Mikor aztán megnyertük a magunk kategóriájában, nem volt mese: egy hét múlva már hosszú és végre mindkettőnket megelégedettséggel eltöltő ötletelést vezényeltünk le a törzskocsmánkban, ahonnét hazafelé botorkálva már a metrón vadul oldalterveket skicceltem a füzetembe (persze ezek tetemes hányada másnap ki- vagy hasznavehetetlennek bizonyult, hat sör meg három becher az hat sör meg három becher, meg még a metró is cudarul rázza az embert). Végre beindultunk megint, bár döcögősebben és az időhiány miatt kevésbé hatékonyan talán, mint a Strobi idején. (Itt tenném hozzá, hogy az Alfabéta mellett a Hungarocomixon és az Ötödik Képregényfeszten lezajlott élő képregényrajzolások - illetve maga a tény, hogy meghívtak ezekre, majd még publikálták is az ott született alkotásaimat - is nagyban növelték az önbizalmamat és a tenni akarásomat.)

Aztán Scorba - aki kettőnk közül mindig is nagyobb hittel állt hozzá a közös munkánkhoz (persze, mert nem a svihákja csinálja) - a hátam mögött megkörnyékezte a Rohamot, következőnek meg azon kaptam magam, hogy nagyon részegen diskurálok a kiadó jeles beltagjaival és művészeivel, mintegy áldomást vedelve arra, hogy a Bábel az ő gondozásukban jelenhet meg.

Azonban borúra derű, és fordítva. Első bemondásra az októberi leadási határidő istenesnek hangzott (még egyszer leírom: a Strobihoz a script első betűjétől a rajz utolsó Photoshop-mentéséig három és fél hét kellett, igaz, helyenként napi 20 óra munkával), mígnem aztán valamikor június elején összeállt a scriptből annyi konkrétum, hogy nekiláthattam a tényleges rajzolásnak.

Az első rajzolásra szánt napon kis híján sírógörcsöt kaptam. Egyrészt elszoktam addigra a dologtól (a Strobi befejezése óta gyakorlatilag egy vonalat nem húztam), másrészt rádöbbentem, hogy napi nyolc óra irodai agyhalál után igencsak kínkeservesen fogok haladni, ha csak egyetlen panel ceruzarajza két-három órámat viszi el, és akkor hol van még a kihúzás, a színezés, majd a Scorbával való óhatatlan összeveszés a szöveg elhelyezése miatt.

Aztán nagy nehezen meglett az első oldal, mikor pedig a színezéssel is végeztem, kifújtam a levegőt, és azt mondtam magamnak: vázz, kerül amibe kerül, ezt most végigcsinálom. Azóta belejöttem, szóval akit érdekel amiről ez a bejegyzés erdetileg szólt volna, és amire a cím is utal , here comes the truth:

Jelen állás szerint szerdától szerdáig tart a munkahét, így jött ki a lépés. Szerdán este elkészül egy oldal ceruzarajza (este héttől olyan hajnal kettőig-háromig, tehát durván hét-nyolc óra), amit másnap ugyanennyi idő alatt kihúzok. Utóbbiban bosszantó, hogy mikor a kihúzás után az erősre sikerült kék ceruzanyomokat megpróbálom eltávolítani a papírról, a radír gyakran a tollat is lekoptatja, így néha az oldal felét húzhatom újra.

A péntek elviekben szabad - ez hol nagytakarítással, hol ivászattal, hol akármivel telik, a lényeg, hogy ez sem szokott olyan fenemód pihentető lenni. Az egyik hétvégi nap Bét illeti, ilyenkor többnyire aktív programot szervezünk. Szintén nem pihentető, de legalább kikapcsol. A másikon meg a komplett szerda-csütörtöki mizéria egyben, vagyis egy teljes oldalt rajzolok az üres laptól a kihúzott, szkennelhető végeredményig. Ha ez pont vasárnapra esik, akkor arra és a következő hétre buktam enmagam kialvását. Hétfő és kedd már-már pihenőszámba megy, hiszen ezen a két estén csak a szerdától elkészült két oldalt színezem, ami meglepően gyorsan megy, és messze nem igényel olyan koncentrációt, mint maga a rajz (bár nyilván számtalan ponton bele lehet majd kötni, részben pont e hányavetiség okán).

Aztán szerdán megint elölről.

Ezzel a tempóval úgy vagyok kiszámolva, hogy szeptember 29-re pont meglesz 30 oldal, október első hetében pedig még hozzá tudom csapni a két oldalnyi belső borítót. És ez benne a legidegesítőbb. Hogy meg lehet csinálni, de kizárólag akkor, ha szájzáras pitbullként ráharapok, és nem engedem el, amíg valamelyikünk - vagy én, vagy a Bábel - abba nem hagyja a mozgást. No sleep till Hammersmith, ahogy Lemmy danolná.

Kéne ide talán valami lekerekítés a végére, mondjuk arról, hogy persze, baromi nehéz, de az alkotás öröme mindent megér, blabla. Fenéket, nekem jelen pillanatban egy normális vacsi, egy kiadós alvás, meg egy kellőképpen pihentető hétvége érne meg mindent, de mindegy. Megyek, nekiesek a hetedik oldalnak.

tovább...

Hol kezdjük, emberek?

Scorba az előzőekben röviden felvázolta, hányadán állunk, a mi kérdés tehát kipipálva. Mivel magam azonban nagy rajongója vagyok a titkos receptek közzétételének, "Így készült a Tudósítás a XXI. pártkongresszusról" típusú összeállításoknak, öntömjénező audiokommentároknak és más effélének, itt és a továbbiakban, amennyire mostanság igencsak szűken mért időm engedi, szeretnék elszöszölni a hogyan és a miért kérdésével is. A végén még az is előfordulhat, hogy megértek valamit.

És akkor itt, rögtön a legelején csavarnék is egyet a sorrenden. Míg nagyjából olyan két - két és fél évvel ezelőtt a képregénykészítéssel kapcsolatban leginkább a hogyan okozta a legtöbb dilemmát (erről talán később), addig mostanra, számomra meglehetősen meghökkentő módon a miért került előtérbe. Durván hat éve, mikor egy vizsgára való felkészülés alól minden tőlem telhető eszközzel kibúvót keresve tollat ragadtam, hogy kísérleti jelleggel papírra vessem egy azóta rég a kreatív pöcegödörben méltó nyughelyére tért fantasy regényötlet néhány tervezett jelenetének képes változatát, teljesen váratlanul elkapott a gépszíj: három nap múlva azon kaptam magam, hogy szinte szünet nélkül rajzolok, amikor meg nem, akkor panelelrendezéseken agyalok, bár akkor még azt sem tudtam, hogy azt a valamit panelnek hívják. Korábban sok mindennel próbálkoztam: írtam mindenféléket, volt zenekarom, rajzolgattam is, persze mindent a szabvány kamaszos meggyőződéssel és parttalansággal - nem is raknék ki ma abból az időszakból semmit az ablakba.

Nem tudom, mi a különbség. Nem arról van szó, hogy egyéb önkifejezési törekvéseim ne töltöttek volna el a maguk idejében hasonló örömmel, mint azóta a képregény, mint ahogy az sem igaz, hogy a képregény kapcsán ne mardosnának a legtöbb alkotó embernek talán ismerős, önnön tehetség(telenség)emmel vagy mondanivalóm jelentéktelenségével kapcsolatos kételyek. Akkor és ott az agyam jobb térfele körbepislogott, nyugtázta maga körül az emelkedő agyvizet, osztott, szorzott, majd az ilyenkor hagyományosnak számító "Heuréka!" sikkantások közepette - a további történelmi hűségtől mértékletesen eltekintve - maradt, ahol volt. Nem találtam meg ugyan a Kreatív Szent Grált, azt ugye hál' égnek nem is lehet, de elindultam megkeresni, azt meg már legkésőbb a Nulladik Változattól lehetett hallani, hogy az majdnem ugyanaz.

Gyorsan hozzátenném: szemre nem sok változott. Nem rohantam rögvest (azóta sem) durva tudásbéli hiányosságaimat pótolandó rajztanárhoz, nem merültem el nyakig képregényelméletben, sőt, még csak képregényeket sem olvastam eleinte. Termékenyebb, összeszedettebb, vagy céltudatosabb sem lettem igazából: az eredetileg elkezdett képregényt (ja, a vizsga hármas lett) azon a nyáron még vagy tizeniksz oldalig folytattam, aztán alábbhagyott a lelkesedésem. Utána éveken keresztül bele-belekaptam dolgokba, de furcsamód semmi nem jut eszembe abból az időszakból, amit befejeztem volna. Meglehet, nem epikus, négykötetnyi történetekben kellett volna gondolkodnom, amiknek mellesleg még csak a szinopszisáig sem nagyon jutottam el (amúgy ekkortájt merült fel először Scorbával folytatott beszélgetések során kósza gondolatként, hogy dolgozhatnánk mi akár együtt is - erről majd szintén máshol).

Viszont ami egyszer sem merült fel bennem (és ezért írtam fentebb egyéb önkifejezési próbálkozásaimról, hiszen esetében ez rendszeresen terítéken volt ), hogy miért is csinálom (vagy teszek úgy, mintha csinálnám) ezt. Miért cseszek el órákat, napokat, heteket olyan forgatókönyvek, figuratervek, oldalvázlatok, egész oldalak elkészítésére, amikből aztán úgysem lesz semmi, ha meg lesz is, soha nem fogja három besörözött haveron kívül látni senki? Akkortájt még ráadásul az egyetemi tanulmányaim is bekavartak: szent meggyőződésem ugyan már nem volt, de még félig-meddig sikeresen hitegettem magam, hogy választott szakomat szakmámnak és egyben élethivatásomnak szeretném (biiiiig mistake, ahogy Jackieboy mondja a Big Fat Killben), ez a kettő így meg nagyon nem tűnt összeegyeztethetőnek.

Naja, nem érdekelt. A miért meg sem fordult a fejemben. Nem tudtam mást.

Persze nyilván jobb lett volna, ha már az elején megpróbálom feltenni - talán némi tudatosságot erőltettem volna magamra, és akkor bizonyos döntéseket meghozhattam volna jóval azelőtt, mint ahogy később rákényszerültem. Talán a hogyan is könnyebben legyűrhető lett volna . Távol álljon tőlem, hogy felkészült alkotónak gondoljam magam, tisztában vagyok vele, hogy az út legeslegelején állok, majd minden szempontból, de legalább már ráléptem arra az útra. Nem egészen három évvel ezelőtt azonban még komoly áttörésnek számított, amikor hosszas tökölést követően Fényképboltban (weapon of choice) sikerült végre egy épkézláb beszédbuborékot összetákolnom, vagy amikor vagy nyolc hónap után tök magamtól rájöttem, hogy a Paintbucket kiválóan alkalmas azonos színű (teszem azt, fehér) területek egyéb színnel való kitöltésére (lesznek még ilyen adalékok, noob vagyok én). Mára azért ilyesmiken túl vagyok, és szerénytelenség nélkül merem állítani, hogy amennyiben ráfordítom a szükséges időt valamire, akkor az legalábbis az amatőr ligában becsülettel megállja a helyét, még ha nem is a kategória legjobbjai között. Plusz - és ez egy nagyon nagy plusz - már azt is elhiszem, hogy igenis meg lehet jelentetni (a "lehetőség van rá" és a "nem kell a fiókban dugdosnom" értelemben egyaránt), amit csinálok, és még alkalmasint néhányak érdeklődésére, talán még elismerésére is méltó. Értsd: ha ismeretlenek körében felmerül a kérdés, hogy foglalkozom-e valamivel a polgári melómon kívül, eddigi publikációim alacsony számának dacára tárgyilagos hangnemben képes vagyok kijelenteni, hogy igen, képregényeket készítek.

És erre, a Bábel verme (amire valami miatt hajlamos vagyok vízválasztóként gondolni) készítése közben azzal vagyok kénytelen szembesülni, hogy a hétköznapok valamely alulvilágított sikátorából sunyin rámront a miért. Leszögezném, hogy nem alkotói válságról van szó. Jelenleg olyanom nincs, egészen egyszerűen azért, mert nem tudom megengedni magamnak, hogy legyen.

Egészen prózai dolgokat kell itt elképzelni, a legtöbben ismerjük: polgári, pénzkereső meló, ami köszönőviszonyban sincs azzal, amiben az önmegvalósításomat látnám (ez még hagyján, de rengeteg időt és energiát felemészt), magánélet, család, és mindezzel szembeállítva a ketyegő határidő (Rohamék október elejére szeretnék a kész képregényt) meg a munka időigényessége. Egyáltalán nem áll szándékomban rinyálni, mert önszántamból és szívesen csinálom, amit, de ez a kombináció így akkor is százhúsz százalék erőbedobást igényel, mégpedig nem egy-két hétig, hanem négy hónapig, szusszanásnyi idő nélkül. Vagyis: viszlát, szép egyetemi napok, amikor heteken keresztül csak az írásnak / rajzolásnak lehettem, viszlát ihletett alkotás. Szevasz, képregényalkotás, mint kemény munka, gyere be, kérsz egy sört? Számomra merőben újszerű helyzet, és még csak nem is feltétlenül negatív, csak kérdéseket vet fel.

Mondanom sem kell, a párkapcsolatom az, ami jelenleg leginkább megsínyli ezt az egészet. Bé ugyan igyekszik türelmes és elfogadó lenni, de legyünk őszinték, helyében francnak lenne kedve olyasvalakivel együtt élni, aki heti öt napon hatkor rosszkedvűen hazaesik a melóból, szó nélkül bevonul a szobába, hajnal kettőig rajzol, alkalmasint legurít közben néhány sört, aztán tetejébe zuhany nélkül esik be mellé az ágyba. Mindezt miért? Hogy decemberben megjelenhessen 500 példányban egy vékony füzetecske, amit jó esetben százan megvesznek, hárman pedig mindenféle obskúrus fórumokon elismerően nyilatkoznak róla.

Félreértés ne essék, nem a kis példányszámról, a még kisebb számú olvasótáborról, vagy az elismerés hiányáról van szó. Nagyon jól tudom, hogy itthon ezek a lehetőségek vannak, ha ezek motiválnának, már rég megkörnyékeztem volna valami celebet, hogy az oldalán tűnhessek fel titokzatos ifjú lovagként a Blikk kisszínes rovatában (KÉPREGÉNYRAJZOLÓ UDVAROL KISZEL TÜNDÉNEK - "Végre egy olyan pasi, akinek Donatellával is van közös témája"). A Stroboscopa százszor annyit adott a fentiekből, mint amit valaha elképzelni mertem - még több nyilván nem lenne rossz, de abszolút nem ez a cél.

Csak hát marad a kérdés, hogy akkor minek? Ez már nem örömrajzolás, nem kapcsol ki, és nemhogy nem képes ventilálni a feszültséget, de még generálja is azt. Cserébe véresre keresni sem fogom magam.

Lövésem sincs. Lehet, hogy kezd kórossá fajulni, és szimplán mániákus vagyok. Lehet, hogy mégis jobban kell az a kevés elismerés, amire számíthatok, mint bevallom magamnak. Vagy - és személy szerint ebben szeretnék hinni - mert a Kreatív Szent Grál keresése kusza ösvényekre viheti az embert.

Whatever, folytatom.

tovább...

egy munkás

Amikor délután ellátogattam az építkezésre, szóba elegyedtem ezzel a munkásemberrel, aki kissé otromba és pókhasú volt ugyan, s bár a munkásosztály tipikus képviselőjének nevezhetjük, azért meglepően kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult - morfondírozott naplója felett Ödön, majd egy vázlatot is készített erről a személyről. Íme, a tovább mögött.


tovább...

előzmények

Azt még itt gyorsan megemlíteném, hogy a Stroboscopa című képregényünk teljes egészében elolvasható a DeviantARTon, erre a linkre kattintva.

Talán emellett a blog mellett nincs szükség arra, hogy kihasználva a Deviant lehetőségeit, nyissak ott egy fórumot a Bábelnek is, de igény esetén szívesen.
tovább...

technikai részletek

Jogosan merülhet fel az olvasóban az előző bejegyzés után a kérdés: "Na jó, de akkor mi lesz a címe a képregénynek?"
Erre és néhány egyéb részletkérdésre a tovább mögött található a válasz.

- A képregény a "Bábel verme" címre fog hallgatni, mintegy utalásképpen a bibliai történetre, a földalatti építésére és a vonatkozó szimbólumokra (melyeket reméljük, az olvasók legalább annyira megértenek majd, mint mi). Talán említésre méltó, hogy a címválasztáskor egy Einstuerzende Neubauten szám ihlette meg Iván barátomat, akiket viszont Franz Kafka ihletett meg.

- A történet szinte semmiben nem fog kapcsolódni a Stroboscopához. A közös a századeleji Budapest és a sötét hangulat lesz. A háttér a földalatti építése lesz, a főszerepet (a szimbólumokat leszámítva) az építkezésen dolgozó egyik munkás kapja.

- A füzet 32 oldalas lesz és színes.

- A kiadvány jelen állás szerint a ROHAM kiadó gondozásában fog megjelenni, más képregényfüzeteikkel megegyező méretben.

- Megjelenési időpontnak a Hungarocomix van megcélozva, ami elvileg valamikor idén év végén lesz. Minden elismerésem Iván alkotótársamnak, aki a képanyag rajzolójaként (és íróként is, bár az a kisebbik falat) leginkább nyögi ezt a határidőt, alvás és magánélet helyett.

tovább...

köszöntő és félrevezető poszter

Bizony, már javában folynak új képregényünk munkálatai. Vojtek Ödön, építésvezető, naplójában örökíti meg az építkezés menetét.
Kevesen tudják, hogy Vojtek úr titkon több személyiséggel rendelkezett, ezek egyikének Iván barátom fogja kölcsönözni a hangját, a másiknak pedig jómagam.

Még alig láttunk neki a munkának, amikor a városvezetés elkezdte teleragasztgatni a hirdetőoszlopokat ezzel a poszterrel, melyet Csigás Gábor ezermester barátunk készített (merő lelkesedésből, amiért igen hálásak vagyunk neki). Azonban azt nem árt tudni, hogy már akkoriban is voltak jelentős eltérések a lakosság felé kommunikált tervek és a végeredmény közt, és ez esetben sincs ez másként: bár letölthető és háttérképnek nagyszerűen alkalmazható ez a dekoratív poszter, azt bennfentesként megsúgjuk, hogy (szinte) semmi köze nem lesz a műnek a Stroboscopához, a címe meg aztán végképp nem ez lesz.

Minden látogatónak köszönjük az érdeklődést, és sok türelmet kívánunk!
tovább...