Fuss el véle ... bárcsak

Nem sokkal a rajzolás megkezdése után indítottuk el ezt a blogot, eredeti célja ugye az alkotói munka lépésről lépésre történő dokumentálása lett volna, csak azzal nem számoltunk, hogy az egyszeri ember vagy dumál, vagy serénykedik, a kettő között pedig csak szűk mezsgye marad bármilyen kompromisszumnak. Utolsó bejelentkezésünkkor a hetedik oldal környékén jártunk, megfogyva bár, de törve de, és mit tudtuk mi még akkor, mi lesz ennek a vége. Hát, vége az éppenséggel lett - hogy milyen, annak eldöntését a rokonokra, üzletfelekre és a (feltehetőleg tökéletesen közömbös) utókorra bíznánk. Ami hattyúdalra még futja, az alább olvasható.

Ugyan mostanra már nyilvánvaló, hogy az Építkezési Naplót a kutya (ha-ha) sem olvassa, azért, hogy valahol elhangozzon, így, kereken, kijelentem: elkészültünk. A szöveg, az oldalak egytől egyig készek, borítónk van, méghozzá csudiszép by whoisnot, a nyomdai előkészítésen túlvagyunk, innentől már csak viszonylag kevés sikerülhet félre, már ami a megjelenés tényét illeti.
Attól tartok, ezzel akarva-akaratlanul egyszersmind rávilágítok az egész helyzet tragikomikumára, hiszen milyen dolog már egy 32, sőt, ha csak a sztorit vesszük, 29 oldalas, többnyire inkább rosszul, mint jól megrajzolt képregényfüzet elkészülésének ekkora jelentőséget tuajdonítani. És az milyen, hogy ehhez az elkészüléshez közel félévnyi, lemondásokkal és - mondjuk ki - szenvedéssel teli, sőt, végső soron veszteséggel járó kőkemény munka volt szükséges.

Félreértés ne essék, én itt ténylegesen rinyálok. Örülök, hogy elkészült a Bábel, örülök, hogy ki tudtam tartani mellette, de azt a kálváriát, amivel ez járt, senkinek nem kívánom. Szemfüles olvasók ezen a ponton nyilván megjegyezhetnék, hogy ha képzettebb, rutinosabb rajzoló (vagy író) lennék, akkor egy ilyen léptékű történetet kihúzással-színezéssel együtt két hónap alatt be tudtam volna fejezni, akár polgári meló mellett is, és ha már mégsem sikerült, akkor minek vágtam bele, illetve (ha már belevágtam), akkor minek siránkozom.

Kérem alássan, különösebben tehetségesnek nem, de (mint ahogy az talán némely korábbi bejegyzésből is sejthető) elhivatottnak azért tartom magamat. Adta magát egy lehetőség, élethelyzet, vagy nem is tudom, minek nevezzem, aminek következtében lehetőségem nyílt egy saját történetet, saját rajzokkal elmesélni, és - mégiscsak a 21. században tengődünk, tetejébe Magyarföldön - decensen tudatos karrierépítgetés ide vagy oda, hülye lettem volna nem élni vele, hiszen ki tudja, nem az utolsó-e, és akkor legalább ennyi lenyomata legyen már a zsebnovelláknak és fiókfirkáknak, amik az évek során felhalmozódtak.

Tehát tisztelettel kéretik a következőket figyelembe venni:

- Bármi, ami a kezeim közül a nyilvánosság elé kikerül, legyen az rajz, vagy szöveg, távolról sem a profizmus igényével (és pláne nem annak szándékolt illúziójával) készül. Minden szempontból hobbialkotó vagyok, akinek tök véletlenül megadatott, hogy a négy-öt haverján kívül még néhány ismeretlenhez is eljuttassa zsebhokizásának eredményeit.

- Említett hobbialkotást beszúrni a hétköznapi életben támadó apró résekbe nemhogy lehetetlen, hanem egyenesen egzisztenciát veszélyeztető. 28 évesen ledolgozni nyolc órát, majd úgy hazaiszkolni, hogy se egy rutinbevásárlásra, se egy villámvacsorára, se a minimálison túlmutató kommunikációra a környezeteddel (szerelmeddel/barátaiddal/családoddal) nincs időd, sőt, előreláthatólag hajnalig rajzolsz, és kurva szerencsés vagy, ha másnapra sikerült 3-4 órát aludnod, nos, az nem annyira klassz. Persze, senki nem kényszerít, akkor meg minek csinálom? (A válasz valahol a fenti néhány sorban van, én sem tudom, pontosan hol. De ott van.)

- Ez itten nem valamiféle hivatalos honlap, hanem blog. Reklámoztuk itt-ott, de soha nem az volt a cél, hogy jófejeskedjünk (illetve jófejeskedjek, Scorba a beindítás óta nem túl sok figyelmet szentelt a dolognak, de ezt nem igazán tudom rossz néven venni), ellenben úgy gondolom, hogy ha már az alkotói folyamatról akarunk írni, és ez történetesen némi megzuhanással járt, akkor a naturalizmus jegyében márpedig szó lesz némi megzuhanásról is. Ahogy alkotó embernek a kritikákra reagálva mondania szokás: Ha nem tetszik, csinálj jobbat, vázz.

Most, hogy jól megindokoltam (azt hiszem, leginkább magamnak), hogy miért is szabad itt nekem hisztiznem, egyben kiontva belsőségeimet, idehányom minden kedves érdeklődőnek, hogy nagyon-nagyon szar volt a Bábelt megcsinálni, az első pillanattól az utolsóig. Akadtak ugyan pillanatok, amik ha örömmel nem is, de visszaigazolással jártak, de ezek közelről sem tudták azt a többmázsányi lemondást és ön (és más-)megerőszakolást kompenzálni, ami ahhoz kellett, hogy végül elkészüljön az a vékonyka füzet, amit majd november végén a kezébe vehet a nagyérdemű.

És hát itt rejlik a tragikomikum, a pont, amiről nem tudom eldönteni, hogy megsirassam, vagy kiröhögjem-e: még ha fel is tesszük, hogy bárki (mondjuk Scorba és én, miért is ne) önként és dalolva, örömtől és tettvágytól duzzadó kebellel fél évet szentel egy képregény elkészítésének, akkor is abszurd, hogy a végeredmény egy fél óra alatt végigpörgethető, 32 oldalas füzetecske legyen. Ami jobb helyeken kéthavonta-havonta jelenik meg, ugye.

Az meg más tészta, hogy ennyi idő alatt egy ilyen nyúlfarknyi anyagtól az ember igencsak eltávolodik. Egyszerűen túl sok elemző gondolkodás jut egy túl behatárolt témára, és a vége úgyis az lesz, hogy minden fogcsikorgató távolságtartás mellett újabb és újabb hibákat találsz vagy vélsz felfedezni, míg végül trágyának tartod az egészet, úgy, ahogy van.

A végeredmény tehát - jelen szemszögből, bár őszintén remélem, hogy némi idő elteltével és ezzel párhuzamosan távolságnyeréssel ez változni fog - az, hogy volt egy roppant szar fél évem, aminek az eredménye egyelőre egy megbicsaklott kapcsolat és egy funny book, amivel én személy szerint (a szubjektíve érzékelt erényeit azért nem elvitatva) nem igazán tudok mit kezdeni. Fogalmam nincs, hogy megérte-e, valami csak volt benne, ha már végigcsináltam, ha más nem, talán kicsit kevésbé fogok morcosan nézni a halálos ágyamon. Esetleg akkor is azt fogom mondani, mint most:

"Hát ez nagyon szar volt, de folyt. köv."