Scorba az előzőekben röviden felvázolta, hányadán állunk, a mi kérdés tehát kipipálva. Mivel magam azonban nagy rajongója vagyok a titkos receptek közzétételének, "Így készült a Tudósítás a XXI. pártkongresszusról" típusú összeállításoknak, öntömjénező audiokommentároknak és más effélének, itt és a továbbiakban, amennyire mostanság igencsak szűken mért időm engedi, szeretnék elszöszölni a hogyan és a miért kérdésével is. A végén még az is előfordulhat, hogy megértek valamit.
És akkor itt, rögtön a legelején csavarnék is egyet a sorrenden. Míg nagyjából olyan két - két és fél évvel ezelőtt a képregénykészítéssel kapcsolatban leginkább a hogyan okozta a legtöbb dilemmát (erről talán később), addig mostanra, számomra meglehetősen meghökkentő módon a miért került előtérbe. Durván hat éve, mikor egy vizsgára való felkészülés alól minden tőlem telhető eszközzel kibúvót keresve tollat ragadtam, hogy kísérleti jelleggel papírra vessem egy azóta rég a kreatív pöcegödörben méltó nyughelyére tért fantasy regényötlet néhány tervezett jelenetének képes változatát, teljesen váratlanul elkapott a gépszíj: három nap múlva azon kaptam magam, hogy szinte szünet nélkül rajzolok, amikor meg nem, akkor panelelrendezéseken agyalok, bár akkor még azt sem tudtam, hogy azt a valamit panelnek hívják. Korábban sok mindennel próbálkoztam: írtam mindenféléket, volt zenekarom, rajzolgattam is, persze mindent a szabvány kamaszos meggyőződéssel és parttalansággal - nem is raknék ki ma abból az időszakból semmit az ablakba.
Nem tudom, mi a különbség. Nem arról van szó, hogy egyéb önkifejezési törekvéseim ne töltöttek volna el a maguk idejében hasonló örömmel, mint azóta a képregény, mint ahogy az sem igaz, hogy a képregény kapcsán ne mardosnának a legtöbb alkotó embernek talán ismerős, önnön tehetség(telenség)emmel vagy mondanivalóm jelentéktelenségével kapcsolatos kételyek. Akkor és ott az agyam jobb térfele körbepislogott, nyugtázta maga körül az emelkedő agyvizet, osztott, szorzott, majd az ilyenkor hagyományosnak számító "Heuréka!" sikkantások közepette - a további történelmi hűségtől mértékletesen eltekintve - maradt, ahol volt. Nem találtam meg ugyan a Kreatív Szent Grált, azt ugye hál' égnek nem is lehet, de elindultam megkeresni, azt meg már legkésőbb a Nulladik Változattól lehetett hallani, hogy az majdnem ugyanaz.
Gyorsan hozzátenném: szemre nem sok változott. Nem rohantam rögvest (azóta sem) durva tudásbéli hiányosságaimat pótolandó rajztanárhoz, nem merültem el nyakig képregényelméletben, sőt, még csak képregényeket sem olvastam eleinte. Termékenyebb, összeszedettebb, vagy céltudatosabb sem lettem igazából: az eredetileg elkezdett képregényt (ja, a vizsga hármas lett) azon a nyáron még vagy tizeniksz oldalig folytattam, aztán alábbhagyott a lelkesedésem. Utána éveken keresztül bele-belekaptam dolgokba, de furcsamód semmi nem jut eszembe abból az időszakból, amit befejeztem volna. Meglehet, nem epikus, négykötetnyi történetekben kellett volna gondolkodnom, amiknek mellesleg még csak a szinopszisáig sem nagyon jutottam el (amúgy ekkortájt merült fel először Scorbával folytatott beszélgetések során kósza gondolatként, hogy dolgozhatnánk mi akár együtt is - erről majd szintén máshol).
Viszont ami egyszer sem merült fel bennem (és ezért írtam fentebb egyéb önkifejezési próbálkozásaimról, hiszen esetében ez rendszeresen terítéken volt ), hogy miért is csinálom (vagy teszek úgy, mintha csinálnám) ezt. Miért cseszek el órákat, napokat, heteket olyan forgatókönyvek, figuratervek, oldalvázlatok, egész oldalak elkészítésére, amikből aztán úgysem lesz semmi, ha meg lesz is, soha nem fogja három besörözött haveron kívül látni senki? Akkortájt még ráadásul az egyetemi tanulmányaim is bekavartak: szent meggyőződésem ugyan már nem volt, de még félig-meddig sikeresen hitegettem magam, hogy választott szakomat szakmámnak és egyben élethivatásomnak szeretném (biiiiig mistake, ahogy Jackieboy mondja a Big Fat Killben), ez a kettő így meg nagyon nem tűnt összeegyeztethetőnek.
Naja, nem érdekelt. A miért meg sem fordult a fejemben. Nem tudtam mást.
Persze nyilván jobb lett volna, ha már az elején megpróbálom feltenni - talán némi tudatosságot erőltettem volna magamra, és akkor bizonyos döntéseket meghozhattam volna jóval azelőtt, mint ahogy később rákényszerültem. Talán a hogyan is könnyebben legyűrhető lett volna . Távol álljon tőlem, hogy felkészült alkotónak gondoljam magam, tisztában vagyok vele, hogy az út legeslegelején állok, majd minden szempontból, de legalább már ráléptem arra az útra. Nem egészen három évvel ezelőtt azonban még komoly áttörésnek számított, amikor hosszas tökölést követően Fényképboltban (weapon of choice) sikerült végre egy épkézláb beszédbuborékot összetákolnom, vagy amikor vagy nyolc hónap után tök magamtól rájöttem, hogy a Paintbucket kiválóan alkalmas azonos színű (teszem azt, fehér) területek egyéb színnel való kitöltésére (lesznek még ilyen adalékok, noob vagyok én). Mára azért ilyesmiken túl vagyok, és szerénytelenség nélkül merem állítani, hogy amennyiben ráfordítom a szükséges időt valamire, akkor az legalábbis az amatőr ligában becsülettel megállja a helyét, még ha nem is a kategória legjobbjai között. Plusz - és ez egy nagyon nagy plusz - már azt is elhiszem, hogy igenis meg lehet jelentetni (a "lehetőség van rá" és a "nem kell a fiókban dugdosnom" értelemben egyaránt), amit csinálok, és még alkalmasint néhányak érdeklődésére, talán még elismerésére is méltó. Értsd: ha ismeretlenek körében felmerül a kérdés, hogy foglalkozom-e valamivel a polgári melómon kívül, eddigi publikációim alacsony számának dacára tárgyilagos hangnemben képes vagyok kijelenteni, hogy igen, képregényeket készítek.
És erre, a Bábel verme (amire valami miatt hajlamos vagyok vízválasztóként gondolni) készítése közben azzal vagyok kénytelen szembesülni, hogy a hétköznapok valamely alulvilágított sikátorából sunyin rámront a miért. Leszögezném, hogy nem alkotói válságról van szó. Jelenleg olyanom nincs, egészen egyszerűen azért, mert nem tudom megengedni magamnak, hogy legyen.
Egészen prózai dolgokat kell itt elképzelni, a legtöbben ismerjük: polgári, pénzkereső meló, ami köszönőviszonyban sincs azzal, amiben az önmegvalósításomat látnám (ez még hagyján, de rengeteg időt és energiát felemészt), magánélet, család, és mindezzel szembeállítva a ketyegő határidő (Rohamék október elejére szeretnék a kész képregényt) meg a munka időigényessége. Egyáltalán nem áll szándékomban rinyálni, mert önszántamból és szívesen csinálom, amit, de ez a kombináció így akkor is százhúsz százalék erőbedobást igényel, mégpedig nem egy-két hétig, hanem négy hónapig, szusszanásnyi idő nélkül. Vagyis: viszlát, szép egyetemi napok, amikor heteken keresztül csak az írásnak / rajzolásnak lehettem, viszlát ihletett alkotás. Szevasz, képregényalkotás, mint kemény munka, gyere be, kérsz egy sört? Számomra merőben újszerű helyzet, és még csak nem is feltétlenül negatív, csak kérdéseket vet fel.
Mondanom sem kell, a párkapcsolatom az, ami jelenleg leginkább megsínyli ezt az egészet. Bé ugyan igyekszik türelmes és elfogadó lenni, de legyünk őszinték, helyében francnak lenne kedve olyasvalakivel együtt élni, aki heti öt napon hatkor rosszkedvűen hazaesik a melóból, szó nélkül bevonul a szobába, hajnal kettőig rajzol, alkalmasint legurít közben néhány sört, aztán tetejébe zuhany nélkül esik be mellé az ágyba. Mindezt miért? Hogy decemberben megjelenhessen 500 példányban egy vékony füzetecske, amit jó esetben százan megvesznek, hárman pedig mindenféle obskúrus fórumokon elismerően nyilatkoznak róla.
Félreértés ne essék, nem a kis példányszámról, a még kisebb számú olvasótáborról, vagy az elismerés hiányáról van szó. Nagyon jól tudom, hogy itthon ezek a lehetőségek vannak, ha ezek motiválnának, már rég megkörnyékeztem volna valami celebet, hogy az oldalán tűnhessek fel titokzatos ifjú lovagként a Blikk kisszínes rovatában (KÉPREGÉNYRAJZOLÓ UDVAROL KISZEL TÜNDÉNEK - "Végre egy olyan pasi, akinek Donatellával is van közös témája"). A Stroboscopa százszor annyit adott a fentiekből, mint amit valaha elképzelni mertem - még több nyilván nem lenne rossz, de abszolút nem ez a cél.
Csak hát marad a kérdés, hogy akkor minek? Ez már nem örömrajzolás, nem kapcsol ki, és nemhogy nem képes ventilálni a feszültséget, de még generálja is azt. Cserébe véresre keresni sem fogom magam.
Lövésem sincs. Lehet, hogy kezd kórossá fajulni, és szimplán mániákus vagyok. Lehet, hogy mégis jobban kell az a kevés elismerés, amire számíthatok, mint bevallom magamnak. Vagy - és személy szerint ebben szeretnék hinni - mert a Kreatív Szent Grál keresése kusza ösvényekre viheti az embert.
Whatever, folytatom.
És akkor itt, rögtön a legelején csavarnék is egyet a sorrenden. Míg nagyjából olyan két - két és fél évvel ezelőtt a képregénykészítéssel kapcsolatban leginkább a hogyan okozta a legtöbb dilemmát (erről talán később), addig mostanra, számomra meglehetősen meghökkentő módon a miért került előtérbe. Durván hat éve, mikor egy vizsgára való felkészülés alól minden tőlem telhető eszközzel kibúvót keresve tollat ragadtam, hogy kísérleti jelleggel papírra vessem egy azóta rég a kreatív pöcegödörben méltó nyughelyére tért fantasy regényötlet néhány tervezett jelenetének képes változatát, teljesen váratlanul elkapott a gépszíj: három nap múlva azon kaptam magam, hogy szinte szünet nélkül rajzolok, amikor meg nem, akkor panelelrendezéseken agyalok, bár akkor még azt sem tudtam, hogy azt a valamit panelnek hívják. Korábban sok mindennel próbálkoztam: írtam mindenféléket, volt zenekarom, rajzolgattam is, persze mindent a szabvány kamaszos meggyőződéssel és parttalansággal - nem is raknék ki ma abból az időszakból semmit az ablakba.
Nem tudom, mi a különbség. Nem arról van szó, hogy egyéb önkifejezési törekvéseim ne töltöttek volna el a maguk idejében hasonló örömmel, mint azóta a képregény, mint ahogy az sem igaz, hogy a képregény kapcsán ne mardosnának a legtöbb alkotó embernek talán ismerős, önnön tehetség(telenség)emmel vagy mondanivalóm jelentéktelenségével kapcsolatos kételyek. Akkor és ott az agyam jobb térfele körbepislogott, nyugtázta maga körül az emelkedő agyvizet, osztott, szorzott, majd az ilyenkor hagyományosnak számító "Heuréka!" sikkantások közepette - a további történelmi hűségtől mértékletesen eltekintve - maradt, ahol volt. Nem találtam meg ugyan a Kreatív Szent Grált, azt ugye hál' égnek nem is lehet, de elindultam megkeresni, azt meg már legkésőbb a Nulladik Változattól lehetett hallani, hogy az majdnem ugyanaz.
Gyorsan hozzátenném: szemre nem sok változott. Nem rohantam rögvest (azóta sem) durva tudásbéli hiányosságaimat pótolandó rajztanárhoz, nem merültem el nyakig képregényelméletben, sőt, még csak képregényeket sem olvastam eleinte. Termékenyebb, összeszedettebb, vagy céltudatosabb sem lettem igazából: az eredetileg elkezdett képregényt (ja, a vizsga hármas lett) azon a nyáron még vagy tizeniksz oldalig folytattam, aztán alábbhagyott a lelkesedésem. Utána éveken keresztül bele-belekaptam dolgokba, de furcsamód semmi nem jut eszembe abból az időszakból, amit befejeztem volna. Meglehet, nem epikus, négykötetnyi történetekben kellett volna gondolkodnom, amiknek mellesleg még csak a szinopszisáig sem nagyon jutottam el (amúgy ekkortájt merült fel először Scorbával folytatott beszélgetések során kósza gondolatként, hogy dolgozhatnánk mi akár együtt is - erről majd szintén máshol).
Viszont ami egyszer sem merült fel bennem (és ezért írtam fentebb egyéb önkifejezési próbálkozásaimról, hiszen esetében ez rendszeresen terítéken volt ), hogy miért is csinálom (vagy teszek úgy, mintha csinálnám) ezt. Miért cseszek el órákat, napokat, heteket olyan forgatókönyvek, figuratervek, oldalvázlatok, egész oldalak elkészítésére, amikből aztán úgysem lesz semmi, ha meg lesz is, soha nem fogja három besörözött haveron kívül látni senki? Akkortájt még ráadásul az egyetemi tanulmányaim is bekavartak: szent meggyőződésem ugyan már nem volt, de még félig-meddig sikeresen hitegettem magam, hogy választott szakomat szakmámnak és egyben élethivatásomnak szeretném (biiiiig mistake, ahogy Jackieboy mondja a Big Fat Killben), ez a kettő így meg nagyon nem tűnt összeegyeztethetőnek.
Naja, nem érdekelt. A miért meg sem fordult a fejemben. Nem tudtam mást.
Persze nyilván jobb lett volna, ha már az elején megpróbálom feltenni - talán némi tudatosságot erőltettem volna magamra, és akkor bizonyos döntéseket meghozhattam volna jóval azelőtt, mint ahogy később rákényszerültem. Talán a hogyan is könnyebben legyűrhető lett volna . Távol álljon tőlem, hogy felkészült alkotónak gondoljam magam, tisztában vagyok vele, hogy az út legeslegelején állok, majd minden szempontból, de legalább már ráléptem arra az útra. Nem egészen három évvel ezelőtt azonban még komoly áttörésnek számított, amikor hosszas tökölést követően Fényképboltban (weapon of choice) sikerült végre egy épkézláb beszédbuborékot összetákolnom, vagy amikor vagy nyolc hónap után tök magamtól rájöttem, hogy a Paintbucket kiválóan alkalmas azonos színű (teszem azt, fehér) területek egyéb színnel való kitöltésére (lesznek még ilyen adalékok, noob vagyok én). Mára azért ilyesmiken túl vagyok, és szerénytelenség nélkül merem állítani, hogy amennyiben ráfordítom a szükséges időt valamire, akkor az legalábbis az amatőr ligában becsülettel megállja a helyét, még ha nem is a kategória legjobbjai között. Plusz - és ez egy nagyon nagy plusz - már azt is elhiszem, hogy igenis meg lehet jelentetni (a "lehetőség van rá" és a "nem kell a fiókban dugdosnom" értelemben egyaránt), amit csinálok, és még alkalmasint néhányak érdeklődésére, talán még elismerésére is méltó. Értsd: ha ismeretlenek körében felmerül a kérdés, hogy foglalkozom-e valamivel a polgári melómon kívül, eddigi publikációim alacsony számának dacára tárgyilagos hangnemben képes vagyok kijelenteni, hogy igen, képregényeket készítek.
És erre, a Bábel verme (amire valami miatt hajlamos vagyok vízválasztóként gondolni) készítése közben azzal vagyok kénytelen szembesülni, hogy a hétköznapok valamely alulvilágított sikátorából sunyin rámront a miért. Leszögezném, hogy nem alkotói válságról van szó. Jelenleg olyanom nincs, egészen egyszerűen azért, mert nem tudom megengedni magamnak, hogy legyen.
Egészen prózai dolgokat kell itt elképzelni, a legtöbben ismerjük: polgári, pénzkereső meló, ami köszönőviszonyban sincs azzal, amiben az önmegvalósításomat látnám (ez még hagyján, de rengeteg időt és energiát felemészt), magánélet, család, és mindezzel szembeállítva a ketyegő határidő (Rohamék október elejére szeretnék a kész képregényt) meg a munka időigényessége. Egyáltalán nem áll szándékomban rinyálni, mert önszántamból és szívesen csinálom, amit, de ez a kombináció így akkor is százhúsz százalék erőbedobást igényel, mégpedig nem egy-két hétig, hanem négy hónapig, szusszanásnyi idő nélkül. Vagyis: viszlát, szép egyetemi napok, amikor heteken keresztül csak az írásnak / rajzolásnak lehettem, viszlát ihletett alkotás. Szevasz, képregényalkotás, mint kemény munka, gyere be, kérsz egy sört? Számomra merőben újszerű helyzet, és még csak nem is feltétlenül negatív, csak kérdéseket vet fel.
Mondanom sem kell, a párkapcsolatom az, ami jelenleg leginkább megsínyli ezt az egészet. Bé ugyan igyekszik türelmes és elfogadó lenni, de legyünk őszinték, helyében francnak lenne kedve olyasvalakivel együtt élni, aki heti öt napon hatkor rosszkedvűen hazaesik a melóból, szó nélkül bevonul a szobába, hajnal kettőig rajzol, alkalmasint legurít közben néhány sört, aztán tetejébe zuhany nélkül esik be mellé az ágyba. Mindezt miért? Hogy decemberben megjelenhessen 500 példányban egy vékony füzetecske, amit jó esetben százan megvesznek, hárman pedig mindenféle obskúrus fórumokon elismerően nyilatkoznak róla.
Félreértés ne essék, nem a kis példányszámról, a még kisebb számú olvasótáborról, vagy az elismerés hiányáról van szó. Nagyon jól tudom, hogy itthon ezek a lehetőségek vannak, ha ezek motiválnának, már rég megkörnyékeztem volna valami celebet, hogy az oldalán tűnhessek fel titokzatos ifjú lovagként a Blikk kisszínes rovatában (KÉPREGÉNYRAJZOLÓ UDVAROL KISZEL TÜNDÉNEK - "Végre egy olyan pasi, akinek Donatellával is van közös témája"). A Stroboscopa százszor annyit adott a fentiekből, mint amit valaha elképzelni mertem - még több nyilván nem lenne rossz, de abszolút nem ez a cél.
Csak hát marad a kérdés, hogy akkor minek? Ez már nem örömrajzolás, nem kapcsol ki, és nemhogy nem képes ventilálni a feszültséget, de még generálja is azt. Cserébe véresre keresni sem fogom magam.
Lövésem sincs. Lehet, hogy kezd kórossá fajulni, és szimplán mániákus vagyok. Lehet, hogy mégis jobban kell az a kevés elismerés, amire számíthatok, mint bevallom magamnak. Vagy - és személy szerint ebben szeretnék hinni - mert a Kreatív Szent Grál keresése kusza ösvényekre viheti az embert.
Whatever, folytatom.
Azért van értelme az ilyen bejegyzéseknek, mert itt döntöttem el végleg, hogy megveszem a kötetet. :))
VálaszTörlés