A Milleniumi Földalatti Vasút, manapság közkeletűbb nevén kisföldalatti építése feszített tempóban zajlott: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa csak azzal a feltétellel engedélyezte a munkálatokat, ha azokkal a Milleniumi Ünnepségekre végeznek. A verseny 1894 nyarán vette kezdetét, a tervezett átadásig alig 21 hónap volt hátra. A munkások eleinte heti hat napot dolgoztak, utóbb már vasárnaponként is. Mélyen együttérzek velük.
A terv, hogy a Stroboscopának legyen utódja, rögtön annak megjelenése után, tehát 2008 késő tavaszán felmerült, sőt, lényegében az alapkoncepció is egyből megvolt, bár a jelenlegitől meglehetősen eltérő elképzeléseink voltak a történet pontos mikéntjeiről. Igaz, elsőre nem sokra futotta: nekem mindössze egy kocsmázás dereng, amikor kissé fásultan és minden bizonnyal jócskán erőltetetten próbáltunk összerakni valami épkézláb szinopszis-félét (sokért nem adnám, ha az akkor összefirkált néhány papírfecni előkerülne valahonnét). Emlékeim szerint az a megbeszélés aztán valami vadállat hepajba torkollott, kezdetét vette a nyár, mi pedig lecsüccsentünk sovány kis babérjainkra, és ahogy volt, elfelejtettük az egészet.
Telt, múlt az idő, közben mindenfélék történtek (a magam részéről 2008 második felében igen gyors és drasztikus magánéleti változások zajlottak, de azt hiszem, Scorba sem panaszkodhat), és bár ímmel-ámmal előkerült a téma, valahogy pár "jaja, kéne csinálni" jellegű megjegyzésnél többre sosem futotta. Nyilván közrejátszott a dologban, hogy anno akkor a Strobit bár idegbeteg körülmények között, de sikerült gyakorlatilag nulláról 3-4 hét alatt összedobni, és azt hiszem úgy voltunk vele, hogy ennyi időt munka mellett is bármikor tudunk szorítani a nemes ügynek, tehát minek siessünk.
Ha csak úgy nem.
Emlékszem, újévhez közelítvén már kezdtem kicsit fészkelődős lenni, hogy jó, jó, a korábban feltételezettekkel szemben csak összehoztam egy képregényt, publikálták is, jól is fogadták, de talán nem kellene életem hátralévő részében révült mosollyal ennek örülnöm. Nademostaztántényleg-hangnemben újra asztalra került a téma, feltámadt a nosztalgia a Scorbával lezavart kreatív brainstormingok iránt, némi chat is folyt ez ügyben. Megállapítottuk, hogy fölösleges rinyálni, gyakorlatilag megvan a történetünk. Ekkor elkövettem a hibát, hogy megnyitottam a "Bábel" feliratú fájlt, amit még valamikor nyáron hoztam létre.
Mindössze egy pár pontból álló felsorolást tartalmazott, hogy minek legyek szíves utánanézni alázatos kutatómunkával (ezek között kiemelt helyet foglalt el a korabeli csendőri egyenruha - a script jelenlegi állása szerint egy oldalon fognak csendőrök szerepelni, azok is a háttérben.)
És lőn, ismételten hagytuk a francba az egészet. Közben persze minden ismerősnek szemrebbenés nélkül azt hazudtam, mikor megkérdezték, hogy lesz-e következő képregény, hogy persze, ezerrel dolgozunk rajta.
Ha nincs az Alfabéta, könnyen lehet, hogy legközelebb csak két év múlva jelentkezünk megint, önköltséges, fekete-fehér kiadvánnyal. Már a jelölés hatalmas meglepetésként ért mindkettőnket, és gyakorlatilag annak a hatására is biztosak voltunk, hogy most már pillanatokon belül nekilátunk érdemben is. Mikor aztán megnyertük a magunk kategóriájában, nem volt mese: egy hét múlva már hosszú és végre mindkettőnket megelégedettséggel eltöltő ötletelést vezényeltünk le a törzskocsmánkban, ahonnét hazafelé botorkálva már a metrón vadul oldalterveket skicceltem a füzetembe (persze ezek tetemes hányada másnap ki- vagy hasznavehetetlennek bizonyult, hat sör meg három becher az hat sör meg három becher, meg még a metró is cudarul rázza az embert). Végre beindultunk megint, bár döcögősebben és az időhiány miatt kevésbé hatékonyan talán, mint a Strobi idején. (Itt tenném hozzá, hogy az Alfabéta mellett a Hungarocomixon és az Ötödik Képregényfeszten lezajlott élő képregényrajzolások - illetve maga a tény, hogy meghívtak ezekre, majd még publikálták is az ott született alkotásaimat - is nagyban növelték az önbizalmamat és a tenni akarásomat.)
Aztán Scorba - aki kettőnk közül mindig is nagyobb hittel állt hozzá a közös munkánkhoz (persze, mert nem a svihákja csinálja) - a hátam mögött megkörnyékezte a Rohamot, következőnek meg azon kaptam magam, hogy nagyon részegen diskurálok a kiadó jeles beltagjaival és művészeivel, mintegy áldomást vedelve arra, hogy a Bábel az ő gondozásukban jelenhet meg.
Azonban borúra derű, és fordítva. Első bemondásra az októberi leadási határidő istenesnek hangzott (még egyszer leírom: a Strobihoz a script első betűjétől a rajz utolsó Photoshop-mentéséig három és fél hét kellett, igaz, helyenként napi 20 óra munkával), mígnem aztán valamikor június elején összeállt a scriptből annyi konkrétum, hogy nekiláthattam a tényleges rajzolásnak.
Az első rajzolásra szánt napon kis híján sírógörcsöt kaptam. Egyrészt elszoktam addigra a dologtól (a Strobi befejezése óta gyakorlatilag egy vonalat nem húztam), másrészt rádöbbentem, hogy napi nyolc óra irodai agyhalál után igencsak kínkeservesen fogok haladni, ha csak egyetlen panel ceruzarajza két-három órámat viszi el, és akkor hol van még a kihúzás, a színezés, majd a Scorbával való óhatatlan összeveszés a szöveg elhelyezése miatt.
Aztán nagy nehezen meglett az első oldal, mikor pedig a színezéssel is végeztem, kifújtam a levegőt, és azt mondtam magamnak: vázz, kerül amibe kerül, ezt most végigcsinálom. Azóta belejöttem, szóval akit érdekel amiről ez a bejegyzés erdetileg szólt volna, és amire a cím is utal , here comes the truth:
Jelen állás szerint szerdától szerdáig tart a munkahét, így jött ki a lépés. Szerdán este elkészül egy oldal ceruzarajza (este héttől olyan hajnal kettőig-háromig, tehát durván hét-nyolc óra), amit másnap ugyanennyi idő alatt kihúzok. Utóbbiban bosszantó, hogy mikor a kihúzás után az erősre sikerült kék ceruzanyomokat megpróbálom eltávolítani a papírról, a radír gyakran a tollat is lekoptatja, így néha az oldal felét húzhatom újra.
A péntek elviekben szabad - ez hol nagytakarítással, hol ivászattal, hol akármivel telik, a lényeg, hogy ez sem szokott olyan fenemód pihentető lenni. Az egyik hétvégi nap Bét illeti, ilyenkor többnyire aktív programot szervezünk. Szintén nem pihentető, de legalább kikapcsol. A másikon meg a komplett szerda-csütörtöki mizéria egyben, vagyis egy teljes oldalt rajzolok az üres laptól a kihúzott, szkennelhető végeredményig. Ha ez pont vasárnapra esik, akkor arra és a következő hétre buktam enmagam kialvását. Hétfő és kedd már-már pihenőszámba megy, hiszen ezen a két estén csak a szerdától elkészült két oldalt színezem, ami meglepően gyorsan megy, és messze nem igényel olyan koncentrációt, mint maga a rajz (bár nyilván számtalan ponton bele lehet majd kötni, részben pont e hányavetiség okán).
Aztán szerdán megint elölről.
Ezzel a tempóval úgy vagyok kiszámolva, hogy szeptember 29-re pont meglesz 30 oldal, október első hetében pedig még hozzá tudom csapni a két oldalnyi belső borítót. És ez benne a legidegesítőbb. Hogy meg lehet csinálni, de kizárólag akkor, ha szájzáras pitbullként ráharapok, és nem engedem el, amíg valamelyikünk - vagy én, vagy a Bábel - abba nem hagyja a mozgást. No sleep till Hammersmith, ahogy Lemmy danolná.
Kéne ide talán valami lekerekítés a végére, mondjuk arról, hogy persze, baromi nehéz, de az alkotás öröme mindent megér, blabla. Fenéket, nekem jelen pillanatban egy normális vacsi, egy kiadós alvás, meg egy kellőképpen pihentető hétvége érne meg mindent, de mindegy. Megyek, nekiesek a hetedik oldalnak.
A terv, hogy a Stroboscopának legyen utódja, rögtön annak megjelenése után, tehát 2008 késő tavaszán felmerült, sőt, lényegében az alapkoncepció is egyből megvolt, bár a jelenlegitől meglehetősen eltérő elképzeléseink voltak a történet pontos mikéntjeiről. Igaz, elsőre nem sokra futotta: nekem mindössze egy kocsmázás dereng, amikor kissé fásultan és minden bizonnyal jócskán erőltetetten próbáltunk összerakni valami épkézláb szinopszis-félét (sokért nem adnám, ha az akkor összefirkált néhány papírfecni előkerülne valahonnét). Emlékeim szerint az a megbeszélés aztán valami vadállat hepajba torkollott, kezdetét vette a nyár, mi pedig lecsüccsentünk sovány kis babérjainkra, és ahogy volt, elfelejtettük az egészet.
Telt, múlt az idő, közben mindenfélék történtek (a magam részéről 2008 második felében igen gyors és drasztikus magánéleti változások zajlottak, de azt hiszem, Scorba sem panaszkodhat), és bár ímmel-ámmal előkerült a téma, valahogy pár "jaja, kéne csinálni" jellegű megjegyzésnél többre sosem futotta. Nyilván közrejátszott a dologban, hogy anno akkor a Strobit bár idegbeteg körülmények között, de sikerült gyakorlatilag nulláról 3-4 hét alatt összedobni, és azt hiszem úgy voltunk vele, hogy ennyi időt munka mellett is bármikor tudunk szorítani a nemes ügynek, tehát minek siessünk.
Ha csak úgy nem.
Emlékszem, újévhez közelítvén már kezdtem kicsit fészkelődős lenni, hogy jó, jó, a korábban feltételezettekkel szemben csak összehoztam egy képregényt, publikálták is, jól is fogadták, de talán nem kellene életem hátralévő részében révült mosollyal ennek örülnöm. Nademostaztántényleg-hangnemben újra asztalra került a téma, feltámadt a nosztalgia a Scorbával lezavart kreatív brainstormingok iránt, némi chat is folyt ez ügyben. Megállapítottuk, hogy fölösleges rinyálni, gyakorlatilag megvan a történetünk. Ekkor elkövettem a hibát, hogy megnyitottam a "Bábel" feliratú fájlt, amit még valamikor nyáron hoztam létre.
Mindössze egy pár pontból álló felsorolást tartalmazott, hogy minek legyek szíves utánanézni alázatos kutatómunkával (ezek között kiemelt helyet foglalt el a korabeli csendőri egyenruha - a script jelenlegi állása szerint egy oldalon fognak csendőrök szerepelni, azok is a háttérben.)
És lőn, ismételten hagytuk a francba az egészet. Közben persze minden ismerősnek szemrebbenés nélkül azt hazudtam, mikor megkérdezték, hogy lesz-e következő képregény, hogy persze, ezerrel dolgozunk rajta.
Ha nincs az Alfabéta, könnyen lehet, hogy legközelebb csak két év múlva jelentkezünk megint, önköltséges, fekete-fehér kiadvánnyal. Már a jelölés hatalmas meglepetésként ért mindkettőnket, és gyakorlatilag annak a hatására is biztosak voltunk, hogy most már pillanatokon belül nekilátunk érdemben is. Mikor aztán megnyertük a magunk kategóriájában, nem volt mese: egy hét múlva már hosszú és végre mindkettőnket megelégedettséggel eltöltő ötletelést vezényeltünk le a törzskocsmánkban, ahonnét hazafelé botorkálva már a metrón vadul oldalterveket skicceltem a füzetembe (persze ezek tetemes hányada másnap ki- vagy hasznavehetetlennek bizonyult, hat sör meg három becher az hat sör meg három becher, meg még a metró is cudarul rázza az embert). Végre beindultunk megint, bár döcögősebben és az időhiány miatt kevésbé hatékonyan talán, mint a Strobi idején. (Itt tenném hozzá, hogy az Alfabéta mellett a Hungarocomixon és az Ötödik Képregényfeszten lezajlott élő képregényrajzolások - illetve maga a tény, hogy meghívtak ezekre, majd még publikálták is az ott született alkotásaimat - is nagyban növelték az önbizalmamat és a tenni akarásomat.)
Aztán Scorba - aki kettőnk közül mindig is nagyobb hittel állt hozzá a közös munkánkhoz (persze, mert nem a svihákja csinálja) - a hátam mögött megkörnyékezte a Rohamot, következőnek meg azon kaptam magam, hogy nagyon részegen diskurálok a kiadó jeles beltagjaival és művészeivel, mintegy áldomást vedelve arra, hogy a Bábel az ő gondozásukban jelenhet meg.
Azonban borúra derű, és fordítva. Első bemondásra az októberi leadási határidő istenesnek hangzott (még egyszer leírom: a Strobihoz a script első betűjétől a rajz utolsó Photoshop-mentéséig három és fél hét kellett, igaz, helyenként napi 20 óra munkával), mígnem aztán valamikor június elején összeállt a scriptből annyi konkrétum, hogy nekiláthattam a tényleges rajzolásnak.
Az első rajzolásra szánt napon kis híján sírógörcsöt kaptam. Egyrészt elszoktam addigra a dologtól (a Strobi befejezése óta gyakorlatilag egy vonalat nem húztam), másrészt rádöbbentem, hogy napi nyolc óra irodai agyhalál után igencsak kínkeservesen fogok haladni, ha csak egyetlen panel ceruzarajza két-három órámat viszi el, és akkor hol van még a kihúzás, a színezés, majd a Scorbával való óhatatlan összeveszés a szöveg elhelyezése miatt.
Aztán nagy nehezen meglett az első oldal, mikor pedig a színezéssel is végeztem, kifújtam a levegőt, és azt mondtam magamnak: vázz, kerül amibe kerül, ezt most végigcsinálom. Azóta belejöttem, szóval akit érdekel amiről ez a bejegyzés erdetileg szólt volna, és amire a cím is utal , here comes the truth:
Jelen állás szerint szerdától szerdáig tart a munkahét, így jött ki a lépés. Szerdán este elkészül egy oldal ceruzarajza (este héttől olyan hajnal kettőig-háromig, tehát durván hét-nyolc óra), amit másnap ugyanennyi idő alatt kihúzok. Utóbbiban bosszantó, hogy mikor a kihúzás után az erősre sikerült kék ceruzanyomokat megpróbálom eltávolítani a papírról, a radír gyakran a tollat is lekoptatja, így néha az oldal felét húzhatom újra.
A péntek elviekben szabad - ez hol nagytakarítással, hol ivászattal, hol akármivel telik, a lényeg, hogy ez sem szokott olyan fenemód pihentető lenni. Az egyik hétvégi nap Bét illeti, ilyenkor többnyire aktív programot szervezünk. Szintén nem pihentető, de legalább kikapcsol. A másikon meg a komplett szerda-csütörtöki mizéria egyben, vagyis egy teljes oldalt rajzolok az üres laptól a kihúzott, szkennelhető végeredményig. Ha ez pont vasárnapra esik, akkor arra és a következő hétre buktam enmagam kialvását. Hétfő és kedd már-már pihenőszámba megy, hiszen ezen a két estén csak a szerdától elkészült két oldalt színezem, ami meglepően gyorsan megy, és messze nem igényel olyan koncentrációt, mint maga a rajz (bár nyilván számtalan ponton bele lehet majd kötni, részben pont e hányavetiség okán).
Aztán szerdán megint elölről.
Ezzel a tempóval úgy vagyok kiszámolva, hogy szeptember 29-re pont meglesz 30 oldal, október első hetében pedig még hozzá tudom csapni a két oldalnyi belső borítót. És ez benne a legidegesítőbb. Hogy meg lehet csinálni, de kizárólag akkor, ha szájzáras pitbullként ráharapok, és nem engedem el, amíg valamelyikünk - vagy én, vagy a Bábel - abba nem hagyja a mozgást. No sleep till Hammersmith, ahogy Lemmy danolná.
Kéne ide talán valami lekerekítés a végére, mondjuk arról, hogy persze, baromi nehéz, de az alkotás öröme mindent megér, blabla. Fenéket, nekem jelen pillanatban egy normális vacsi, egy kiadós alvás, meg egy kellőképpen pihentető hétvége érne meg mindent, de mindegy. Megyek, nekiesek a hetedik oldalnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése